Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-01 / 13. szám

Ha az egyházi törvényhozás szentesítene egy §-t, a tanitó özvegyek kegyévét illetőleg e §. hatalmas ösztönző lenne arra nézve, hogy a tanitó urak hivatali buzgalmát nevelje. Hatalmas ösztönző lenne e szakasz, ha körvonalazná, hogy mennyi év után ? s mily mun­kálkodás mellett ? számithat arra a tanitó, hogy özvegye kegyévet kap, mert így családja boldogitásának óhaja is növelné hivatali kötelességérzetét, serkentené, hogy igyekezzék megfelelni a törvény kívánalmainak, legyen hív és lelkiismeretes hivatalában, ha családjának jobb jövőt akar biztosítani. A tanügy érdekében nem csekély fontosságú a kérdés, melyet fölvetettünk, ismertettünk, s joggal ajánl­hatjuk azt az illetékes körök s főként a közelébb egy­beülendő egyházmegyei gyűlés figyelmébe. Az egyház­megye — hisszük — nagyot lendítene a nevelés ügyön, ha egy, a tanitóözvegyek kegyévét biztosító törvényt alkotna, mely törvény, míg egyfelől jogot adna a tanitó özvegyeknek, hogy íérjeik bizonyos időn át lelkiismere­tesen végzett hívataloskodása után, jogosan kérhetnék az egyházaktól az őket megillető kegyévet, addig más­felől korlátozná az egyházak önkényét, arra kötelezvén az egyházakat, hogy a megszabott feltételek betöltése mellett azt a kérelmezőtől meg ne tagadhatnák. Mig ily törvény nem alkottatik, addig egyházme­gyénk dicséretére legyen mondva, bárha ritkán, s így az egyes esetekben annál vísszatetszőbben is, de elő­fordulhat a túronyihoz hasonló eset, mi igaz nevén ne­vezve, a magát többre érdemesített tanitó iránti kegye­lethiány. Egy valaki. BELFÖLD. Várady Gábor gondnok megnyitó beszéde a má­ramaros-ugocsai e. m. gyűlésén Verbőcön, március 14-én. Nagyt. és tek. egyházmegyei gyűlés ! Benső öröm. mel üdvözlöm önöket egyenként, és összesen evangyé­liomi reformált magyar protestáns egyházunk uj érájának reggelén, midőn t. i. a debreceni zsinaton alkotott s fel­séges urunk, királyunk által szentesitett törvények létre­jötte óta először most vagyunk együtt, hogy tisztünk­kel járó, mint különösen ezen, immár hatályban levő törvényből kifolyó kötelességünket teljesítsük. Önök előtt, kik eme bizonnyal korszakot alkotó törvényeket mindannyian bizonyára jól ismerik, szükség­telen reámutatnom a tényre, hogy e törvények által protestáns egyházunk köztörvényi értékkel biró közös jogi alapra helyeztetett, és ezzel megalapittatott az országos egyház, az ő saját elveire fektetett rendezésével. Szükségtelen mondanom, hogy a közsegélyző alap megteremtése által az egyházkerületek érdekközössége, összetartozandósága, egysége, nemcsak megállapítva, ha­nem meg is pecsételve lőn. A fölötti, mindnyájunk által érzett sajnálkozásunk­nak is szükségtelen kifejezést adnom, hogy törvényjasla­tunknak a közoktatásról és köznevelésről szóló része nem lett szentesítve, mert meg vagyunk róla győződve, hogy az csak idő, és pedig nem hosszú idő kérdése s él ben­nünk a remény, hogy az a javaslat a középtanodákról, mely épen most tárgyaltatik a képviselőházban, akként fog a törvényhozás tényezői által megállapittatni, hogy általa a mi javaslatunkban foglalt alapelvek megsértetni és sarkalatos törvények által biztosított önkormányzati jogaink csorbittatni nem fognak, miután a mi önkor­mányzatunk az államkormány főfelügyeleti jogával telje­sen összhangzásba hozható. Nem szólok tehát a törvény fény- és árnyoldalai­ról, előnyeiről, hátrányairól, mert a legjobb törvény is gyarlóvá válik, ha a végrehajtás téves, vagy hanyag, mig ellenben a leghiányosabb törvény fogyatkozásait is tete­mesen megjavíthatja, sőt egészen is elenyésztetheti a jóakaratú, értelmes és bölcs végrehajtás. Hisz meg van irva : »Tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki azzal jóiéi.* De ezen vívmányok fölötti örömünket egy mély gyász árnyékolja be, azon súlyos veszteség miatti gyász, mely egész protestáns egyházunkat, különösen pedig egyházkerületünket, és igy ezen egyházmegyét is gróf Degenfeld, Imre köztiszteletben, szeretetben állott főgond­nokunk halála által érte. Nem lehet feladatom, hogy akár a boldogultnak messze kimagasló érdemeiről, akár pedig az ő elvesz­tése miatt a mélyen tisztelt gyászoló család és mind­nyájunk keblében élő bánatról itt, e helyütt hosszasab­ban szóljak. Csupán a miatti mély fájdalmamnak akarok kifejezést adni, hogy a mi szeretve tisztelt f őgondnokunlc nincs többé s hogy az a nagy ür, mely ezen, ugy a polgári, mint az egyházi téren hatalmas oszlop kidőlte miatt támadt, soká, igen soká érezhető, látható lesz, da­cára azoknak a nagy alkotásoknak, amelyekről az ő szelleme, ösmert szerénysége mellett is kénytelen volna bevallani, hogy »et quorum pars magna fuit.« Hisz épen ezen alkotások, a melyek emlékét halhatatlanná teszik protestáns egyházunk történelmében, ezen alkotások mu­tatják nekünk a veszteség megmérhetlen nagyságát. Adja a jóságos isten, hogy azt a dicső nagy mun­kát, melyet az Ígéret földére vezető viszontagságos ter­hes útban a mi egyik Mózesünk, gróf Degenfeld nem fe­jezhetett be egészen, fejezzék be a kezdethez, a folyta­táshoz méltóan az övéihez hasonló szerencsés kezű és bölcs utódok. Lépjen a még ösmeretlen Józsue minden­ben az ő nemes nagy és fenkölt elődének nyom­dokaiba. Ez alkalommal fölkérem a nt. egyházmegyei gyű­lést, hogy a mindnyájunkat ért nagy csapás fölötti fáj­dalmunknak adjunk kifejezést és mert semmivel sem róvhattuk le hálánkat boldogult főgondnokunk iránt, mig élt, legalább most, midőn őt örökre elvesztettük, némileg az által róvjuk le hálaérzelmünk kegyeletes adó­ját, hogy részvétnyilatkozatunkkal igyekezzünk enyhí­teni a mélyen tisztelt család méltó bánatát. És most nincs egyéb hátra, mint hogy önökhöz mindnyájokhoz, és igy az én csekélységemhez is egy | szerény felhívást intézzek.

Next

/
Thumbnails
Contents