Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-02-26 / 9. szám

nek is az országgyűlés életet adjon vagy legalább arra az utat előkészítse az által, hogy az állam által alapított közvagyon jótéteményében minden vallásfelekezetet egyiránt részesítsen. Mert a mily kirívó ellentétet képeznek jelen alkotmányunk újabb életképes elemeivel szemben a feudalismus maradványai: épen oly kiáltó anomaliaaz, hogy a tökéletes vallásegyenlőség és viszonosság törvénye dacára, az állam valláserkölcsi és nevelési célokra alapitott közvagyonát mai nap is még mindig egy kiváltságos felekezet élvezi. A magyar törvényhozás nyíltan bevallotta a világ előtt ama törvényekben interconfessionalis jellegét, ez elvet többé megtagadni nem szabad, a nélkül, hogy magát a világ megrovásának ki ne tenné. Gondolják meg továbbá komolyan, hogy hazai viszonyaink között különösen a magyar protestantismus érdeke nem felekezeti, hanem államérdek. Ezen nemzetelem az, mely sohasem csalta még meg a nemzeti szabadság benne vetett bizalmát, akkor sem, midőn saját honfiai testét marcangolták, ezen elem az, melyben jövőben is feltétlenül bizhat az állam a nemzetiségi üzelmek minden felől tóduló viharai ellenében, Ezen elemet nem gyöngitni, hanem erősbitni államérdek, állami bölcseség. Ma a magyar protestantismus, bevalljuk őszintén, egy földhöz sújtott óriás, kit a szegénység súlya folytonosan gátol minden műveltségi mozgalmaiban. Áldozatkészsége nem hiányzik ma sem, mint ezt bebizonyította legközelebb is domesticája nagylelkű megalapításában. De mi ez a korszellemtől követelt műveltségi szükségeihez mérve ? Egy homokszem az óceán fövenyében. Kötelessége tehát az államnak ily körülmények között ínségben szenvedő gyermekein segíteni; kötelessége ezen közös országos alapokat minden felekezeti kiváltság megszüntetésével állami kezelés alá venni, s azokból a vallásegyenlőség és viszonosság elve szerint minden vallásfelekezet culturalis és tanügyi törekvését s intézményeit egyenlően segélyezni. Mert a mint az 1790—í-ik országgyűlés prot. felirata mondá; „az apának harmadik gyermeke is épenugy édes gyermeke, mint az első." Ezt várja tőle az igazság és méltányosság, ezt várja a haza jóléte, nyugalma s jövő virágzása, ezt várja különösen a magyar prot. egyház, melynek annyi érdemeért és szenvedéseért a haza még mindig elégtétellel tartozik, sőt ezt várja a törvényhozás fejlődésének természetszerű logikája is, a mennyiben minden törvényhozó testületnek, ha az céljának megfelelni akar, törvényei tovább fejtésénél mindig azon alapot kell kiindulási pontúi vennie, melyet, mint legtökélyesebbet az eddigi törvényhozás elért. Ezen alap pedig nálunk e tárgyban egyedül az 1848-iki törvény huszadik törvénycikke. Es ha a jelen országgyűlés, minden jog és méltányosság ellenére ez alapok és alapítványok használatát továbbra is egy kiváltságos felekezet monopoliumául hagyná: a törvény előtt ugyan meghajolni kötelesség, de egyszersmind kötelességük a kizárt felekezetek képviselőinek e jogtalanság ellen, minden pártérdeket félretéve közösen tiltakozni, hogy megmentsék legalább a jogot a jövő nemzedék számára. Végül határozottan tiltakoznunk kell az alapok és alapítványok kérdésének azon megoldása ellen is, melyet a vallásalap előadója az 1874-ik évi külön véleményében nyilvánított, miszerint „bárminő legyen a meggyőződés, melyet a bizottság és netán később a képviselőház az anyagi jogkérdésre nézve magáénak valland, alaki tekintetben a kérdés tettleges megoldására vezető minden egyoldalú lépést, történjék az bár az egész törvényhozás részéről, előre illetéktelennek és sérelmesnek fogná nyilvánítani"; Deák Ferencnek az 1868-iki országgyűlés 112. ülésében, az egyetemi alapokra vonatkozó azon véleményével támogatván állítását, miszerint: „az egyetemi alap tisztába hozatalát máskép nem lehet eszközölni, mint úgy, hogy a minisztérium a kath. egyházzal tisztába hozza, hogy az alapítványok közül melyik tisztán katholikus, melyik kérdéses, melyik állami alapítvány; és vagy megegyeznek, vagy nem, mindkét esetben a miniszter jelentését beterjesztendi az országgyűlésnek, s az országgyűlés vagy elfogadja vagy elhatározza, hogy micsoda bizottság által intéztessék el a fennforgó jogi kérdés." Mindkét vélemény ellen, mondjuk, határozottan tiltakoznunk kell, egyrészről azért, mert a törvény előtt meghajolni minden honpolgárnak, még magának a fejedelemnek is, szent kötelessége; I. Ferenc királyunknak X. Károlyra mondott jellemző mondása szerint: „a mit egyszer megadtunk s azt visszavonjuk, vagy meg nem tartjuk, az hitszegés"; másrészről azért, mert ily nagy horderejű, úgy az államot, mint annak polgárait mélyen érdeklő ügyben semmiféle delegatum judicium Ítéletét el nem fogadjuk, a magyar közjog egyik régi axiómájára támaszkodva: acta majestatis et legislativae potestatis judicio non subsunt, Deák Ferenc véleményére pedig ugyancsak Deák Ferenc véleményével felelünk, ki, mint igazságügyminiszter, 1848-ban a képviselőház 9-ik ülésében tartott beszédében a kath egyházi javakra nézve igy nyilatkozott: „ne hasonlítsa ezeket össze senki a magán alapítványokkal, mert a kath. alapítványoknak nem csekély része a status javaiból adatott ki már Szent István által azon jószágokból, melyeket a status közszükségének fedezésére szakítottak ki eleink akkor, midőn az országot felosztották", és nagyobb nyo-