Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-02-26 / 9. szám

liiatékúl megtoldjuk azt még Klauzál Gábor miniszternek ugyanakkor történt nyilatkozatával: „Attól félnek sokan, hogy a kath. roppant fundatiókat nem szabad érinteni; ezeket nem csak szabad, hanem kell is érinteni, mert ezek oly javakból állanak, melyek akkor adattak a nevelésre, midőn még egy vallás volt Magyarországon". Orbán József. TARCA. Az első ütközet. A cim után menve, azt gondolhatod nyájas olvasó, hogy én majd Trebinje és Czetinje környékéről irok harctéri tudósítást. Távol legyen ! Nem szükség nekünk a Bocchéba mennünk, közöttünk is vannak ^felkelők *, kik ellenében fegyvert kell ragadnunk. Igaz, hogy ezek a mi ellenségeink nem a féle vér- és kincsszomjas Kovacsicsekből állanak, de azért elég veszedelmesek ; mert alattomban dolgoznak ellenünk, rongálják jő hírnevünket és anyaszentegyházunk alkotmanya ellen fenekednek. Talán mondanom sem kell, hogy Kornya uramról és az ő juhairól beszélek. Nagytiszteletű szerkesztő ur volt szíves nazarénusokkali helyzetünkről adott felvilágosító soraimnak helyt adni becses lapjaban ; abban a közleményben a többek közt azt mondám : . . . ,rajta vagyunk, elriasztani azt a kósza madarat körünkből.« Azt mondhattad erre nyájas olvasó : be is kellene azt valtani; mert a szó csak írott malaszt marad; nem ér semmit; tettet szeretnénk látni. Nos hat az a célja jelen soraimnak épen, hogy röviden szamot adjak a felől, mit tettünk azóta egyházunk érdekében a mi nazarénusainkkal szemben? Az a célja, hogy jelezzem, miszerint az első ütközet megtörtént s annyit előre is mondhatok, hogy részünkről veszteség nélkül folyt le, a mi bennünket természetesen ujabb és ujabb aggressiv lépésekre sarkal, mind addig, mig teljesen le nem verjük a „felkelőket'', mindaddig, mig le nem fegyverezzük őket utolsó katonájukig. A megallapitott modus procedendi szerint, az Urnák házából folytattuk eleinte támadásainkat ; de mi hamar beláttuk, hogy ha a győzelmet kockáztatni nem akarjuk, fol kell keresnünk az atyafiakat a „tött-helyön*, rejtek-helyeiken; nyíltan szemök közé kell tekintenünk az alattomosoknak, megmutatni, hogy ha nekik nincs is elég merszök velünk nyilt habomban találkozni, nekünk van bátorságunk tudtokra adni, hogy „nem adott nekünk Isten félelemnek lelkét, hanem erőnek és szeretetnek és józan elmének lelkét.8 Az ütközetre készen, vártuk az alkalmat, hogy a „kolompost* megcsíphessük; ha ezzel végeztünk, lerántjuk álarcát, könnyű szerrel elbánunk a többiekkel. Egészen e hó 6-.ikaig kellett várnunk. Ekkor jött a hir az előőrsöktől, hogy itt van a hadvezér, a próféta (! ?). Nosza, Istenhez folyamodva erőnek és segedelemnek lelkeért — megindultunk éjnek idején, kezünkben a fegyverek-fegyverével, az első, szokatlan ütközetre. Kíséretül tanítóink közül egy pár s két intelligens barátunk csatlakozott. — Eőnököm minden jó szándeka és igyekezete mellett sem jöhetett velünk ; a ki őt ösmeri 61 évével és nagy kiterjedésű testalkatával, be fogja látni, hogy e féle éjjeli expeditiókra, gyalog szerrel a távol falu szélére — nem vállalkozhatilc. — Mentünk tehát — mendegéltünk. . . Elérve a kisded hajlékot, hol vala a főhadi szállás, ahitatos ének hangjai hirdeték, hogy — az inscenirozott szertartás folydogál. A szokatlan körülmény lázas izgatottságaval, de egyszersmind missióm fenséges voltának tudatával (felkeresni a tévedező juhokat s azokat a fő pásztor nyájához való viszatérésre serkenteni! lehet-e ennél szebb küldetése az ur szolgajanak:) — fogtam meg a kilincset és nyitottam be. — Picinyke szoba, telve alló és ülő férfi- és asszonyemberekkel. Megjelenésem altalanos meglepetést és a legtöbb ajkon egy : ah, tiszteletes ur !-féle kiáltást szült. Mindjárt észre lehetett venni, kik a törzshivek, s kik a mulatók; emezek arcán egy biztató derű, amazokén egy csüggedt, hogy ne mondjam — szégyenérzet fellege ült meg. Ekkor már hallgatott az ének, helyette egy ilju proselyta olvasott a szt. írásból, eleinte hogy betoppantottam, íeszketeg, félő, de majd jobbanjobban neki bátorodott hangon. Par pillanat alatt fölismertem az olvasott szakaszban Jan. 14 részét; rányitottam s miután egy nehany verset elolvasott, fölhívtam magyarázná meg. „Majd, ha egészen felolvasta" — felelik többen. Kornya uramhoz eddig még nem volt szerencsém (?), a fal mellett kuttogott lesütött fővel egy valaki molnár posztó bekecsben, ab in visis rá fogtam, ennek kell lenni. O volt. A mint az emiitettem rész fölolvasva lett, Kornya uram térdre hullott s imára vezénylett. Példáját mintegy 10-en 12-en követték. Es imádkozott ő, forgatvan szemeit gyakorta íölfelé, mi pedig hallgattuk, mint a féle „képmutatók, fenn állva a gyülekezetben.* Elég hosszú és zagyvalékos volt arra nézve, hogy izletesebben talalt ételekhez szokott gyomrunk beteljék vele, és — én nekem a vita fonalat kezembe adja. Mihelyt azért elhangzott az ,Ámen", siettem megjegyezni, hogy az ima a vallásos kebel éltető eleme . . . mindnyájunknak gyakran kell kérnünk a tanítványokkal : Uram ! taníts minket imádkozni ! Hanem én a híres Kornyától nem ilyen imát vártam, hiszen maga mondá Jézus : mikor pedig imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek stb. s íme a mi Kornya atyánkfia oly hosszas litániát tart, mintha nem olvasta, de még csak nem is hallotta volna Urunk amaz intő szavait, és oly összefüggetlenül, hogy én ezt az imat távolról sem ösmerhetem a legfelségesebb ima, a „mi atyank* testvérének. Erre kiválik Kornya és — ettől kezdve szemtől szembe allottam neki ellent, vitatva vele sarkalatosabb nézeteinket mintegy két óra hosszan at. Azt mondám ;