Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-03 / 49. szám

a mai okleveles tanárok azoktól a mi régi okleveletlen, sokoldalú, nagytudományu tanárainktól, akik maguk szokták megirni oklevelüket valamely jeles könyv alakjában. Bizony semmi okunk sincs szégyenelni elavultnak keresztelt intézményeinket, sőt a törvényhozás ma is inkább figyelembe vehetné a felsőbb oktatási törvény megalkotásánál a mi gyakorlati intézményeinket, mint a külföldieket; de félünk, hogy ugy járnak, mint, a ki haladása közben csak a távoli tornyokat nézi s laba alatt a porban heverő drága követ nem látja meg Azután neheztelve említi meg, ,hogy a magyar tudományos akadémia ily nagymérvű, sokoldalú irodalmi munkásságot mindez ideig sem vett észre, hiszen a napot sem látja az, a ki fénye elől behunyja szemeit. A magyar tanügyi s tudományos irodalmat oly sok és oly értékes kincscsel ajándékozta meg, hogy ezeket a magyar nemzet szellemi életének központján, az a'cadémiában észre lehetett és észre is kellett volna venni. Egy Bocsor ! és nem tagja az académiának 1 ! Eszünkbe jut szegény Pákh Albert, mikor kérdezték tőle, hogy micsoda jelmondatot kellene felirni a palota homlokzatára, azt mondta : Írjatok fel, hogy »nem kell ide tudomány*. Szó a mi szó, mi segítettük megalkotni, felépíteni az académiát, adakoztunk rá, hogy egyházunk, iskoláink jelesei is hadd ragyogjanak ott a nemzet jobbjai között, de mióta az ultramontán felhők oly erősen tolakodnak a láthatáron, nekünk csak annyi van megengedve, hogy kívülről nézzük a házat; belől ami tudósainknak ép ugy nem jut szék, mint püspökeinknek a felsőházban, hja ! biz ugy van az ebben a mai szabadelvűségnek, jog- és vallásegyenlőségnek korszakában !! A gyönyörű beszédre az ünnepelt felelt. Tiszta, mély hangja keveset vesztett erejéből, termete most is oly egyenes, mint lelke, megköszönte a megtiszteltetést az ő ismert correct, ékes nyelvével; félszázados beszámoló beszéd volt az a reá bizott kincsekről, a világtörténet ésstatiszticáról s a 3—4 ezer tanítványról, s hazánk jogi fejlődésének előadásáról. Ugy éreztük magunkat, a mint a világszellemről kezdett beszélni, mint hajdan az iskolaban, némelyikünk még szurkolt is, hogy bizony felszólít, pedig az előző estét ép ugy átkorhelykedtük, mint hajdan, azzal a különbséggel, hogy most nem daloltuk végig az utcát éjféltájban, de még csak egy kis verekedés se történt; mint hébe-hóba hajdan ! Lesunyt fővel hallgattuk a mély csöndben döngő előadást, egyenként lopkodtuk elő a zsebkendőket, alattomban törülgettük szemeinket, s mikor oda ért az előadás, hogy »megtartottam félszázadot bezáró s meglehet, a vénség esélyeit tekintve, utolsó praelectiomat«, az egész templom csöndes zokogásba tört ki, annyi kemény nyakú, vén diák, hogy tudott sirni ! Jött azután a tisztelgések hosszú sora, a superintendentia, a tanári testület élén a kedves galamb-ősz Vály Ferenccel, ki a kartársak nevében arany tollat adott át; s beszédét ó esztendei énekünk e szép so raival végezte. »Boldog, kinek nem kell szánni, elvesztett idejét bánni, vissza szerezhetlen órait, ki az időt megbecsülte, a hivalkodást kerülte.* Tarcy utan Bocsor, Bocsor után Vály jön jövő évre a jubileumba ; ő nemcsak tanára, de jó barátja és jóltevője is volt az ifjusagnak, tanárkodása alatt talán aki csak Papán tanult, valamennyi kóstolta az ő jóságat, sokakat jó tanacscsal, szeretettel téritett le a rossz útról, sokakat segített pénzzel ; legatió-választás előtt csakúgy rajzott hozza a nebuló sereg egy kis postfestáért, iró asztalán volt egy papirnyomó kőlap, az electió napján bankókat takart, s pedig délben még jó csomót s estefelé már aki oda ment, híjába leste a drága követ mind elhuzgálták az alját, hanem azért az öreg atya csak adott, akár honnan teremtette ís, pedig tudta jól, hogy sok oda is vész belőle, mert rég meg volt irva, hogy »a jó Isten igazsága, meg a diak adóssága megmarad mindörökké.* Sok tanítványa van országszerte, valamennyi jól emlékszik rá, s jó szíve megérdemli, hogy meg legyen tisztelve ugy, mint öreg barátja Bocsor. A tisztelgők hosszú sorát leírni nem akarom. Csak azt óhajtom kiemelni, a mi uj vagy nagyon megható volt. Karsai püspök gyönyörű beszéde, a soproni tanari kar üdvözlete, Veszprémmegye, Pápa város stb. L'j és meglepő volt, hogy Néger Ágoston apát papi ornátusban a reformált templomban tartott díszbeszédet ! Katholicus főpap kálomista templomban prédikál !! s azt a történetírót üdvözli, akit történeti nagy műve megjelenésekor épen a katholicus papi körök bírálták el legmérgesebben 1 Majd jöttek a zsidó küldöttek; épen nemrégiben Pápán zsidó hetsz volt, feszült figyelemmel várta mindenki, hogy mit szól az öreg világszellem. Biz az semper idem egyeneslelkű, igazmondó, de ildomos. P. o. míg az apát urnák azt válaszolta, hogy »volt idő, mikor félreértések engemet, mint irót az egyház ócsárlójának bélyegeztek, jól esik keblemnek tapasztalni, hogy e félreértések fellegeit az idő és a szíves jóakarat jóltevőn eloszlatták, s a magyar egyház testvériességét tiszta fényre derítették. En különben munkáimban a magyar clerust mindig meg tudtam különböztetni a többi nemzet clerusaitól; mig minden más clerus elvonódott minden nemzeti különlegességtől s nem volt sem olasz, sem spanyol, sem francia, sem német, hanem a katholicismus egyetemességébe beleolvadt öná'lástalan orgánum, addig a magyar clerus mindig magyar volt, résen állott védeni a haza igazait, felriadt a fejedelem, egyház, hon jogait sértő túlkapások ellen, nem szakasztotta el magát nemzetétől stb.* A zsidóknak meg igy: ,Ismerem a héber vallás világtörténeti jelen, tőségét, mely abban állott, hogy míg a hajdankor minden népei természetiségbe öntött isteneknek tömjéneztek, egyedül ez magasította istenét szellemivé, s ezzel fenntartotta az alapot, melyre a keresztyénség elveit ráépíthette. De ismerem azt is, hogy a hébereknél egyedül a vallás tévén legfőbb állagukat — az állam, nemzetiség,