Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-03 / 49. szám

kompetenciája. Veszteni nem vesztenének vele semmit; de annál többet nyernének, amennyiben a csatlakozás legfőbb akadálya elenyésznék. Egyébiránt ha protestáns hitfeleink legalább a részleges unió eszméjével meg tudnának barát­kozni ; tudnánk mi még egy superintendentiát említeni, amelybe a brassói magyar esperesség akár közigazgatási, akár jurisdikcionalis szem­pontból sokkal kevesebb bajjal beolvadhatna. De minek idéznők fel az unió kísérletét most, ami­dőn sokkal csekélyebb dolgok keresztülviteléhez is hiányzani látszik a kellő bátorság és elhatáro­zottság!? Ugyanezen oknál fogva nem szólunk ezúttal részletesebben az elszakadás harmadik módjáról sem, melynél fogva t. i. a brassói magyar luthe­ránusok egyesülve a kolozsvári, tordai, szóval a többi erdélyi magyar lutheránusokkal, önálló egyházkerületté szervezkednének. Bizony pedig ehez se kellene valami ördöngösség, s egyáta­lában nincs kizárva ennek se a lehetősége. Ha a felső-ausztriai lutheránusok, akik — Ficker szerint — összesen 14.826-án vannak, képesek két széniorátussal önálló superintendentiát tar­tani fenn, nem látjuk be, miért ne lennének erre képesek az erdélyi magyar lutheránusok, kiknek számát, azt hiszem,túlzás nélkül tehetjük 25 ezerre? A messze jövőben azonban ne kalandozzunk, mikor a jelen nyomorúságaival kell leszámolnunk. Mi megtettük kötelességünket. A brassói ma­gyar lutheránusok jelen helyzetét s legközelebbi teendőit híven, túlzások nélkül feltüntettük, s már most nyugodtan várjuk be, mig erdélyi magyar hitsorsosaink öntudatra ébredve, hozzá fognak a szervezkedés komoly munkájához. Szerencsések­nek fogjuk érezni magunkat, ha innen a távol­ból megértettük vágyaikat s felszólalásunkkal az ő érzelmeiknek és gondolataiknak voltunk tolmácsai. I)r. BaUagi Géza ISKOLAÜGY. A tanítványok gyűlése. A pápai reformált templomban 1882. oct. 10-én magam is jelen voltam kedves régi tanáromnak, Bocsor Istvánnak 50 éves jubileumán. Annak a kedves alma maternek oly hatalmas vonzó ereje, deleje van, hogy 22 év múlva is képes oda­rántani az ország túlsó széléről is azt, aki néhány évig benne koplalt, szenvedett. Az „öreg ur* előadasait mindig nagyon szerettük, sőt magát ugy hivtuk, hogy az „öreg szellem* s ugy tiszteltük, mint tetőtől talpig gyémánt becsületességet, tiszta igazságot, a kinek jellemén a szenyfoltnak még csak arnyéka sincs. Hogy ne mentünk volna el még egy elő­adását hallgatni az öreg világszellemnek, a ki öreg volt már diák korában is, ma is csak öreg „semper idem." A templom zsúfolásig megtelt, néztük az ismerősöket a régi múltból, hol vannak azok a daliás ifjak, kik a hat­vanas évek elején sarkantyupengésükkel, harsogó élje­nekkel verték föl a varos csendjét, mikor ébredni kez­dett a magyar világszellem?! ott éltük le ifjuságunk aranykorát tele reménynyel ... A remény azóta való­sággá lett. Ott vannak a régi pajtások, csak rájuk kell ismerni; ha lehet, de ki ősz, ki kopasz, ki meg potrohot eresztett, mind tisztes állásbeli, családos emberek már, a könnyű ifjú vért meglohasztotta az idő, a gondok. . . Az arcok elváltoztak, elaggottak, az ifjúság bájos hímpo­rát elfújta az élet szele . . . De ime, jő az öreg ur, most is egyenes termetű, impozáns alakő „semper idem!* Üdvözletére föllép Pap Gábor a püspök, kinek ne­mes arcvonásaiból, csaknem roskatag termetéből valami titkos szenvedés látszik; olyan mint egy kedves beteg, kezdi üdvözölni a régi tanárt, kinek ő ís tanítványa volt, hangja eleintén egész a nőiességig gyöngéd, sze­retetteljes. A figyelmet erősen leköti, s a lelket emeli mindig magasabb régiók íelé, arca kigyúl, szemsugarai ragyogókká lesznek, hangja cseng, csattog, az egész alak átszellemül, olyanná lesz, mint egy szent mar­tyr .... és eszünkbe jut, hogy ez az alak kardot csattogatni, ágyútűzzel szemközt nézni és hősöket vezetni, lelkesíteni is tudott egykor! s talán azokon az áldó ke­zeken láncok is voltak egykor . . . . s talán ezt a ros" katag alakot hurcolták, börtönözték, talán halálra ítélni, vagy bakkancsba fűzni is akarták egykor! . . Beszédét hozták a lapok, elolvasva gyönyörű programinbeszéd, melyről igen helyesen irja a kolozsvári protestáns köz­löny, hogy j, az alkalmi üdvözletek sorából magasan ki­emelkedik, s mind a nemes szellemű ékesen szóló főpász­torhoz, mind a nagyérdemű ünnepelthez méltó, sőt a mennyiben prot. egyházunk beléletére érdekes világot vet, történelmi jelentőségű.* Elmondva még sokkal szebb volt; azt a szónoki alakot, hangot, hőt feledni nem le­het soha . .! A beszéd programmszerű része nagyon érdekes; elmondja, hogy hogyan képeztük & tanárokat mi pro­testánsok ezelőtt, és tudtunk képezni tanárokat egysze­rűen, olcsón, még pedig olyanokat, kik nem csak értet­ték a szaktudományt, hanem fejlesztették is azt . . s minden főiskolánk minden tanára egy messze világító fáklya volt, tanári oklevél nélkül is, ma pedig ugy osz­togatják a tanári okleveleket. Pedig de meszsze vann

Next

/
Thumbnails
Contents