Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-12-03 / 49. szám
kompetenciája. Veszteni nem vesztenének vele semmit; de annál többet nyernének, amennyiben a csatlakozás legfőbb akadálya elenyésznék. Egyébiránt ha protestáns hitfeleink legalább a részleges unió eszméjével meg tudnának barátkozni ; tudnánk mi még egy superintendentiát említeni, amelybe a brassói magyar esperesség akár közigazgatási, akár jurisdikcionalis szempontból sokkal kevesebb bajjal beolvadhatna. De minek idéznők fel az unió kísérletét most, amidőn sokkal csekélyebb dolgok keresztülviteléhez is hiányzani látszik a kellő bátorság és elhatározottság!? Ugyanezen oknál fogva nem szólunk ezúttal részletesebben az elszakadás harmadik módjáról sem, melynél fogva t. i. a brassói magyar lutheránusok egyesülve a kolozsvári, tordai, szóval a többi erdélyi magyar lutheránusokkal, önálló egyházkerületté szervezkednének. Bizony pedig ehez se kellene valami ördöngösség, s egyátalában nincs kizárva ennek se a lehetősége. Ha a felső-ausztriai lutheránusok, akik — Ficker szerint — összesen 14.826-án vannak, képesek két széniorátussal önálló superintendentiát tartani fenn, nem látjuk be, miért ne lennének erre képesek az erdélyi magyar lutheránusok, kiknek számát, azt hiszem,túlzás nélkül tehetjük 25 ezerre? A messze jövőben azonban ne kalandozzunk, mikor a jelen nyomorúságaival kell leszámolnunk. Mi megtettük kötelességünket. A brassói magyar lutheránusok jelen helyzetét s legközelebbi teendőit híven, túlzások nélkül feltüntettük, s már most nyugodtan várjuk be, mig erdélyi magyar hitsorsosaink öntudatra ébredve, hozzá fognak a szervezkedés komoly munkájához. Szerencséseknek fogjuk érezni magunkat, ha innen a távolból megértettük vágyaikat s felszólalásunkkal az ő érzelmeiknek és gondolataiknak voltunk tolmácsai. I)r. BaUagi Géza ISKOLAÜGY. A tanítványok gyűlése. A pápai reformált templomban 1882. oct. 10-én magam is jelen voltam kedves régi tanáromnak, Bocsor Istvánnak 50 éves jubileumán. Annak a kedves alma maternek oly hatalmas vonzó ereje, deleje van, hogy 22 év múlva is képes odarántani az ország túlsó széléről is azt, aki néhány évig benne koplalt, szenvedett. Az „öreg ur* előadasait mindig nagyon szerettük, sőt magát ugy hivtuk, hogy az „öreg szellem* s ugy tiszteltük, mint tetőtől talpig gyémánt becsületességet, tiszta igazságot, a kinek jellemén a szenyfoltnak még csak arnyéka sincs. Hogy ne mentünk volna el még egy előadását hallgatni az öreg világszellemnek, a ki öreg volt már diák korában is, ma is csak öreg „semper idem." A templom zsúfolásig megtelt, néztük az ismerősöket a régi múltból, hol vannak azok a daliás ifjak, kik a hatvanas évek elején sarkantyupengésükkel, harsogó éljenekkel verték föl a varos csendjét, mikor ébredni kezdett a magyar világszellem?! ott éltük le ifjuságunk aranykorát tele reménynyel ... A remény azóta valósággá lett. Ott vannak a régi pajtások, csak rájuk kell ismerni; ha lehet, de ki ősz, ki kopasz, ki meg potrohot eresztett, mind tisztes állásbeli, családos emberek már, a könnyű ifjú vért meglohasztotta az idő, a gondok. . . Az arcok elváltoztak, elaggottak, az ifjúság bájos hímporát elfújta az élet szele . . . De ime, jő az öreg ur, most is egyenes termetű, impozáns alakő „semper idem!* Üdvözletére föllép Pap Gábor a püspök, kinek nemes arcvonásaiból, csaknem roskatag termetéből valami titkos szenvedés látszik; olyan mint egy kedves beteg, kezdi üdvözölni a régi tanárt, kinek ő ís tanítványa volt, hangja eleintén egész a nőiességig gyöngéd, szeretetteljes. A figyelmet erősen leköti, s a lelket emeli mindig magasabb régiók íelé, arca kigyúl, szemsugarai ragyogókká lesznek, hangja cseng, csattog, az egész alak átszellemül, olyanná lesz, mint egy szent martyr .... és eszünkbe jut, hogy ez az alak kardot csattogatni, ágyútűzzel szemközt nézni és hősöket vezetni, lelkesíteni is tudott egykor! s talán azokon az áldó kezeken láncok is voltak egykor . . . . s talán ezt a ros" katag alakot hurcolták, börtönözték, talán halálra ítélni, vagy bakkancsba fűzni is akarták egykor! . . Beszédét hozták a lapok, elolvasva gyönyörű programinbeszéd, melyről igen helyesen irja a kolozsvári protestáns közlöny, hogy j, az alkalmi üdvözletek sorából magasan kiemelkedik, s mind a nemes szellemű ékesen szóló főpásztorhoz, mind a nagyérdemű ünnepelthez méltó, sőt a mennyiben prot. egyházunk beléletére érdekes világot vet, történelmi jelentőségű.* Elmondva még sokkal szebb volt; azt a szónoki alakot, hangot, hőt feledni nem lehet soha . .! A beszéd programmszerű része nagyon érdekes; elmondja, hogy hogyan képeztük & tanárokat mi protestánsok ezelőtt, és tudtunk képezni tanárokat egyszerűen, olcsón, még pedig olyanokat, kik nem csak értették a szaktudományt, hanem fejlesztették is azt . . s minden főiskolánk minden tanára egy messze világító fáklya volt, tanári oklevél nélkül is, ma pedig ugy osztogatják a tanári okleveleket. Pedig de meszsze vann