Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-10 / 37. szám

dalom, kiszólittattak az élők sorából. Parlamentáris életünk bágyadt és mélázó, a vallási törvények korunk által kivánt megalkotására nem hajlandó. Talán e körülményeken lehet élesíteni ama tompa kopott legyvert ? Nem és ismét nem! Sokkal elfogulatlanabb a magyar nemzet, semhogy magát egy siklósi kérvény által vissza hagyná sodortatni középkori viszonyok közé s nehezen kiküzdött szabadsági vívmányairól lemondana. Ha nem is pezseg jelenleg szellemi élete, azért mégis csak azt mondjuk, mit 1836-ban Beöthy Ödön mondott: „A leányka nem halt meg, csak alszik!" Itt a kopott fegyvert élesíteni nem lehet! Vagy talán a mi lutheránus panszlávjaink volnának azon köszörűkő, melynek segitségével a siklósi kérvény kopott fegyverének élességét visszanyerhetőnek gondolja? Anélkül, hogy e kérdésre felelnék, ki kell fejeznem abbeli erős hitemet, hogy a válságos órában ezek is megemlékeznének arról, hogy Krman Dániel az ő emberük volt, de azért 1740. september 17 én a börtönébe küldött két jezsuita hiába fáradozott megtérítésén. A haldoklónak ugyan szájába tömték a szentelt ostyát, de Krman azt nem nyelte le, hanem fogai közé szorítva, meghalt mint hű protestáns. Ha szláv testvéreinket Róma most megkínálná szentelt ostyával, bizonyosak lehetünk benne, hogy azt le nem nyelnék, hanem csatlakozva a magya 'ajku hazai protestánsokhoz, azokkal egyhangúlag a nemzet és a szabadság érdekében Róma kísérleteire azt válaszolnák, hogy kopott fegyver! Bierbrunner Gusztáv. TÁRCA. Őszinte szó uj énekeink érdekében. Az énekbizottság elnökéhez beküldött énekek II. füzete is megjelent. Miután az I. füzetre tett bírálatomat a „Magy. Prot. Egyh. és Isk. Plgyelő* annak idején meghozta, most a következetesség elvénél fogva a dolog rendje az volna, hogy a II. füzetre nézve is tegyem meg a biralatot; de miután megtudtam, hogy kézirat helyett kiadott nyomtatványokat, irodalmi szokás elleni vétség birálni, a bírálat helyett észrevételeimet közlöm, a bírálatot pedig illő helyére szolgáltatom. A revideált énekes könyvre irt „Szemlémben* a zárzó folyamán azt állit ottam, hogy „minden uj ének lapokban lásson napvilágot, hogy annak a szakértő j közönség lehessen bírálója, ha szükséges, javítója.* E nyilatkozatomtól el nem állok most sem. Fölteszem, el is hiszem én. hogy az uj énekek helyes, tapintatosan választására nézve az illető bizottság tagjai meg fogják tenni azt, mit e részben tenni kell; de ily körülmények közt, a nyilvános téren nem árt jelezni a bajt, mit az énekkészletek nagyrészénél már eddig ís nagymérvűleg tapasztaltunk; nem árt pedig azért, hogy azt tudva, ismerve, a jövőben vállalkozó munkatársak igyekezzenek elkerülni, amit kerülni kell, és törekedjenek szellemi műveiket ugy állítani elő, hogy annak következtében a kétszeres munkától s idővesztegetéstől fölmentessünk. E nézetből indulva ki, közlöm észrevételeimet a II. füzet tartalmára. Az énekügy fejlődésére s előhaladására nagy hátrány az, hogy szent poétáink nagyrésze a magyar ref. gyülekezetek számára szerkesztendő énekes könyvet ugy tekinti, ugy képzeli, mint oly belbecsü művek tárházát, a melyben letett költői szüleményeik emléküket fenntartsák, megörökítsék. A II. füzetben közlött énekek nagyrészben műdolgozatnak beválnak, de miután a tartalom sok helyen az egyéni vallásos érzelmek határán, körén cél nélkül túlcsapong azokban, sőt azok közt olyanok is találhatók, melyek a magát túlélt nehéz oithodoxia bilincseit hordják magukon : ennélfogva minden magyar versméreteik mellett is hidegen hagyják a sziveket s nem emelik a lelket oda, hova kell, nincs bennök velőkig ható erő, hatás, azon magasztos jelleg, mely a valódi vallásos énekek kiváló tulajdona szokott lenni. Én ugyan a versméretekre, alakokra is adok valamit, de súlyt nem fektetek reájuk s ha mellettök sántit a tartalom, olyan az, mint a csínos alakú egyén, ki minden ajánló külseje mellett is keveset ér, ha nincs benne kellem, vonzerő, mi által magához bárkit is le tudjon bilincselni. Az énekszöveg, minden szabályos, magyaros mérete mellett is, ha tartalmában megható, lelket emelő, érzelmeket nemesítő erő nincsen, a templomi énekek rendeltetését vévén fel, nem egyéb, mint szó- és rímhalmaz, mely érdeket maga iránt csak a szerzőnél képes felkölteni, de másokra minél csekélyebb befolyással bír. Azt sem lehet érteni, hogy mi szükség volt oly zsoltárokat lefordítani, melyek már a bizottság által jóeleve mellőztettek, mint pl. a II., III., XX., XXIX., XLVI. Zs. és a CL az erd. énekes könyvben. Igen szeretném, ha a tisztelt szerzők a zsoltárokra nézve határozottan kimutatnák, hogy a gyülekezet lelki ihlettséggel és buzgósággal, teljes odaadással, kifogástalanul mikor énekelhetné azokat ? Csak az ősszerzőkéhez hasonló körülmények közt levők használhatnák azokat helyesen ; de egy jelenkori, lélekben Istenhez vágyó, törekvő gyülekezet soha sem veheti igénybe ; mert más egy jelenkori gyülekezet lelki óhaja, szívbeli szüksége, más pedig az olyaké, mint a héber szerzők voltak az ősidőben. Leendő templomi énekeink tartalmának, ha egyéb nem, a létező jobb szerkezetű imakönyvek adhatnának irányt. Miként átalában az alkalmi imákat, ugy az énekeket is vallásos mély érzetet keltő erőnek kell jellemezni, s távol hagyni azokból csak egy szót is, mely azoknak hatását megzavarná. Már az I. füzetben is számtalan szók, kitételek fordultak elő, melyek kellemetlen benyomást hagytak hátra a vallásos kebelben ; a IL-ban is az effélék : Libanon orma, Bethlehem, Simon, Anna, Golgota, Sión, Hermon, Jordán stb., mi hatással lehetnek azokra, kik e neveket gyermekkoruktól ezerszer hallhatták ? van-e képességük a vallásos érzelmek növelésére a héber történelembe illő ezen neveknek? miért nem hagyhatók ezek saját helyükön a héber történelemben,