Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-03 / 36. szám

letőleg annak képviselete gyakorolta s gyakorolja jelenleg is. A megyei közgyűlés remonstrálhatott valamely rendelet ellen, de az alispánnak vagy a szolgabírónak soha sem állt jogában a megyei közgyűlés mellőzésével határozni valamely rendelet végrehajtása vagy végre nem hajtása felett. Az egyház is az önkormányzati jogot, mint testületi jogot élvezi ; de nem lehet ez a lelkészek személyes joga. Hiszen ha a lelkész a személyét megillető autonomiára hivatkozva, a politikai hatóságok megkereséseit önhatalmúlag visszautasíthatná: ebből olyan khaosz fejlődnék ki, mely nemcsak az allam rendjét fenyegetné, hanem esetleg felforgatná magának az egyháznak békességét is. Ez esetben megtörténhetnék ugyanis az az abszurdum, hogy a lelkész saját egyházmegyéjének vagy egyházkerületének parancsa dacára is, egy általa törvénytelennek vélt kormányrendelet foganatosítását magtagadná. Hogy a lelkész saját egyházi felsőbbségének engedelmességgel tartozik : ez nem zárja ki szerintem amaz eset lehetőségét. Mert akik megengedik a lelkész ellenállását a törvénytelen rendeletre nézve az államkormánnyal szemben : azok olyan belátást és bölcseséget tételeznek fel a papban, hogy az ő véleményét még saját egyházi felsőbbségének ellenkező véleménye, illetőleg parancsa sem alterálhatja. Egyébiránt az egyházi autonomia természetével ellenkezik, hogy a kormány a lelkészekkel közvetlenül érintkezzék s igy a lelkész, ha akarna se jöhetne összeütközésbe a kormánynyal. Igenis meggyűlhetik neki a baja a közigazgatási hatóságokkal ; de ily esetben se a merev ellentállás utján fogja esetleges sérelmeit orvosoltatni, hanem erre nézve ott vannak a törvényes közigazgatási felebbviteli forumok, tessék neki azokhoz fordulni. Az autonomia tehát a prot. egyhazat, mint testületet illetvén meg, ebből az következik, hogy az egyház képviselete gyakorolja az autonom jogokat. Ezt a miniszteri intézvény is biztosítja, midőn a püspöknek és egyházkerületnek felírási jogát a kormányrendeletek ellen készséggel elismeri. Es csodálatos, az ellenzéki lapok mégis jajveszékelnek, hogy a kormány a prot. egyházon esetleg elkövetendő sérelmek orvoslására szolgáló egyetlen eszközt, a felírási jogot is el akarja kobozni. S hagyján, ha csak ezzel a ráfogással megelégednének. Hiszen ezzel szemben könnyű a védelem. El kell olvasni az illető miniszteri intézvényt: megvédi az maga magát. De az oppozíció még tovább megy s a felírási jogon kivül, mint fennebb emlitém, az egyháznak, illetőleg a lelkészeknek vindikálja még a jus resistendit is, miből világosan kitűnik, hogy az alkotmányos kormány visszaéléseinek megakadályozására az autonomiát s az ebből folyó felirási jogot nem tartja elegendő biztosítéknak. Hogy a lelkészt ama jog mennyire nem illeti meg, arról már szólottunk. De kétségbe kell vonnunk az egyházi testületeknek is ama jogát, mely szerint egy alkotmányos kormány rendeletének végrehajtását föltétlenül megtagadhatnák. Ha ez igy volna; akkor az egyház állam lenne az államban. Ama jogot még a katholicizmus sem követeli magának, amely az egyház által ellenzett világi törvényeket csak a hívek lelkiismeretére nézve nem tekinti kötelezőknek, de jogilag elismeri azoknak kötelező erejét. Amilyen képtelenség maga az elv: ép olyan badar azon érvelés is, amelylyel azt az ellenzéki lapok támogatni igyekeznek. Az „Egyetértés® tegnapi (aug. 29-diki) vezércikke például azért kívánja az egyházat az ellentállás jogával is fölruházni, mert a mostani kultuszminiszter legújabban is támadást intézett a protestánsok ellen, midőn szóba jöttek a prot. emberek birtokai után kath. lelkészek részére teljesítendő fizetések. Az incédi plébános lépett föl a mult évben — tudtommal — efféle követeléssel. Az ügy a kultuszminiszter elé került s az a plébános követelését helybenhagyta. Tévedt-e a miniszter vagy sem, roszakaratu támadás volt-e ez eljárása a prot. egyház ellen vagy sem: mindez nem tartozik ide. Tegyük föl a legroszabbat, hogy t. i. a miniszter a prot. egyház iránti gyűlöletét akarta ezáltal kimutatni. Mi lett az eredmény ? Az, hogy a miniszter az egyetemes egyház által hozzá benyújtott fölterjesztvény által informáltatván, rendeletét visszavonta, s a mennyiben jogi kérdés eldöntéséről volt szó, a feleket jogaik érvényesítése végett a rendes bíróságokhoz utasította. íme, egy eset, midőn a felírás hatályos garanciának bizonyult be az egyházon elkövetni szándékolt állítólagos jogsérelem ellen. Az »Egyetértés® persze jónak látja az eset mikénti lefolyását elhallgatni ; mert különben ép az ellenkezőt kellett volna abból konkludálnia, mint a mit konkludált. A »Pesti Napló« aug. 24-ki számában pedig ezt irja: »Egy abszolutisztikus kormány a püspökök kinevezését rendeli el, egy radikális kormány megtiltja a heidelbergi káté tanítását az iskolákban. Melyik egyház fog ilyen beavatkozást tűrni és az efféle rendeletnek engedelmeskedni. Bizony semelyik sem.® Mi is rámondjuk, hogy bizony semelyik sem, anélkül azonban, hogy ezzel az egyház ellentállási jogának, mint alkotmdnyilag biztosított intézménynek, szükségességét és helyességét legtávolabbról is elismerni akarnók. A törvények és rendeletek iránti engedelmességnek, mint átalában mindennemű kötelességnek, vannak erkölcsi és észjogi korlátai. A milyen joggal meg lehetne tiltani, hogy a reformátusok a heidelbergi kaiét iskolaikban tanítsák, ugyanazzal a joggal meg lehetne parancsolni azt is, hogy minden református, chinai mandarin módjára oltsa ki életét önkezével. A józan ész és a morál szempontjából egyik olyan abszurdum, mint a másik. Ha ennyire élire állítjuk a dolgot; ha efféle badarsagok eshetőségét is számba vesszük : akkor biztosithatjuk a »Pesti Naplót®, hogy nincs olyan és nincs annyi alkotmánybiztositék a világon, a mennyi képes volna a prot. egyház szabadságát s átalában a közszabadságot megvédeni. Addig, a mig alkotmányos törvényhozásunk és