Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-22 / 4. szám

De továbbá, — amit tán előbb kellett volna említeni, -- a tanitó sohase töltheti be a lelkész helyét. Az anyaegyház lelkészének pedig alig marad ideje a leányegyház részére a koronkénti papoláson, sakramentomok kiszolgáltatásán, no meg a számtalan hivatalos kiadványok teljesítésén kivül, hogy hívei vallás erkölcsi életét, szükségeit figyelemmel kisérje. Mivé lesz így a lelkészi hivatal, melynek magasztos főcélja utoljára is nem a sine cura élet megvalósítása ? S hova lesz igy a cura pastoralis, melynek gyakorolhatását ugyan kétségbevonjuk, de amit kisebb nagyobb mértékben mégis mindnyájan gyakorlunk, és szükség gyakorolnunk. Én részemről más egyházban lakó lelkésznek lehetetlennek tartom ezt, bármily hivatalos bizonylatokkal igazolják az ellenkezőt. De tán mindezen bajok ki lesznek kerülve, ha az affiliálandó egyházakba káplántanitókat alkalmazunk. Igen! de ezen esetben csak a név változik, a lényeg marad a mi volt vagy még rosszabb. A csekély fizetés mellett még a függetlenség megnyugtató tudata is elvész, pedig ezt drága áron is nehezen adjuk el. Lélektani igazságot beszél az Aesop farkasa: equidem regnare nolo, dum carendum libertate. Igy gyakori eset lesz, hogy egy kis egyházba káplántanitó minőségben betett ifjú ott vénül meg. És lesznek ifjabbnál ifjabb főnökei, mert a káplánfogalom már magában feltételezi, hogy az anyaegyház lelkészének felügyelete alatt álljon a név birtokosa. Es nem lesz példanélküli, hogy éretlen ifjú parancsoljon a nálánál talán képzettebb is, — de ősz hajíürteinél, élettapasztalatánál fogva mindenesetre felette álló öregnek És — ad absurdum vive a következtetést, — nem lesz többé lehetetlenség a filius ante patrem, levén az apa a fiu káplánja. Én mindezek után a lelkésztanitóságot látnám legcélszerűbbnek. Affiliáljuk a teljességgel meg nem menthető egyházakat, de a lehető legkisebb mértékben. A többinek hagyjuk meg anyaegyházi állását; alkalmazzunk ezekbe lelkésztanitókat. Igy megmentjük vallásunk, nemzetiségünk érdekeit, megóvjuk a nyomortól a lelkészi pálya jelöltjeit. Aki tán a tanítóink rovására történőnek látná ez eljárást, az egyebek közt gondolja meg, hogy a tanítók számára nyitvák a felekezetnélküli iskolák tanszékei, de felekezetnélküli lelkészi hivatalt nem ismerünk. Ezen eljárás mellett a minimumot szabályzó egyházmegyei határozatok is megmaradhatnának. Vegyük p. a tiszántúli egyházkerület affiliálásra szánt egyházait : legnagyobb részökben 350—500 írt a lelkészi fizetés ; hozzáadva a felényi tanitói fizetést: itt ott megütné, illetőleg felülhaladná a 600 irtot. Ha még ehez veszünk bizonyos évenkénti segélyt, már biztosítva látjuk kisebb egyházaink anyagi állását. Igaz, hogy a lelkész teendője megsokasul, de a munka szép lesz s nem hivatalához illetlen. Állomása, kenyere biztosítva lesz; s végre meg lesz adva a tér munkálkodásra, tehetsége érvényesítésére. Tőle fog függni, hogy feljebb vigye. Évenkénti segélyt emiitettem. Kérdezik: honnan, miből. Ily célú intézményeink még a kezdeményezés fokán állanak; azoktól még jó ideig semmit nem várhatunk. Én első sorban az államsegélyre mutatok, s mint specifice tiszántúli ember, megújítom a kérelmet az egyházkerülethez azon ügyben, melyért apróbb egyházaink szánandó voltát ismerő jeleseink mindeddig hiába esdettek. Ha tán egy mármarosi vagy t.-szabolcsi esperes szájában egyházmegyéje kegyét kereső frázisnak látszott a lelkes felszólalás: most ismét azok közül jajdul fel egy, kik az államsegély egy részének a főiskolára tört énő lefoglalását közvetlenül és súlyosan érzik, ugy magok, mint egyházuk részéről. Es a panasz és a feljajdulás nem íog megszűnni, míg vagy az államsegély rendeltetése helyére fordittatik, vagy a küzdők jajszavukkal együtt megsemmisülnek. Hasztalan mutatjátok ki biztos számokkal, hogy a ki az államsegély teljes kiosztását követeli, az az iskola romlását akarja. Erősebben beszélő, hatalmasabb logikával biró számok be szélnek mi mellettünk: a megsokasodott nyomor fekete számjegyei. Uraim ! int a megnehezedett idők jele. Most mar magok a tények beszélnek. Bereg felét, Szabolcs harmadát kénytelen egyházainak affiliálni. Jön sorban Szatmár, Márinaros és a többi. Bizonyára vérző szívvel teszik az intézők, de nincs más mód, a szükség parancsol. Abból a 8000 frtból évenként 40 -50 egyháznak, ugyanannyi belhivatalnoknak lehetne tisziséges segélyt — és nem koldus alamizsnát,