Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-08-13 / 33. szám
Iák a pápai udvar harcosainak egyházi politikáját, kik a pápa fölött állanak, midőn előtte térdet hajtani látszanak ; a vatikáni zsinatot, annak előkészületeit, határozatait s következményeit. Jellemzi az ó kath. pártnak keletkezését azon elismeréssel, melyet hivei jogosan követelhetnek, midőn oly igazságot hirdetnek, mely az egyházban mindenkoron érvényben volt. A szellemdús Döllingert, a kath. egyház e nagy tudósát, hasonlítja össze Erasmussal. Ő „Kirche u. Kirchen* c. művében hangsúlyozza, hogy a r. katholikusok ott, hol az egyházban babonaság s visszaélés látható, vegyék tekintetbe a protestánsok intéseit. Döllinger 1861 óta óval igazságosabban itél Luther s a protestantizmus fölött, mint korábban, s igazság után törekvő szelleme mindinkább józanabb Ítéletre birja. Ő is nem a kath. egyházat támadja meg, hisz ez tárgya az ó ker. hitnek, hanem a jezsuiták utolsó győzedelem által fokozott tévedését a római curia s egyháznak, melyet jogosan vatikanismusnak lehet keresztelni. Luther maga is erősen ragaszkodott a kath. azaz egyetemes egyház eszméjéhez ; Melanchtonnak eszébe nem jutott elszakadni az egyháztól a pápisták erőszaka s igazságtalansága dacára sem ; mindketten csak szükségből folyónak tekinlctték lelkiismeretük sugallatát követve, a kikerülhetetten egyházi szakadást. Majd "minden birod. gyűlés az legyesülést hangsúlyozta. Ma, sajnos, ha a protestáns a jkatholikus* szót hallja, önkénytelenül »római katholicismusra« gondol. Kimutatja Schl , hogy a vatikáni zsinat óta mindig élesebben és világosabban mutatkozik a rómaiak részéről a mély gyűlölet Németország, s annak a fölvilágosultságot, lelkiismereti szabadságot hirdető egyetemei ellen ; cselszövényes politikát lát a hierarchia vak eszközeinek az ultramontánok eljárásaiban a parlamentben, kik Róma szavára hallatják veszedelmes elveiket Kegyelet, vallásos türelem, de az igazság kimondásában szabadság hatja át Schl.-t IX. Pius s a jelenleg uralkodó XIII. Leo pápáról adott jellemeinek rövid föstésében, s érinti azon mozzanatokat is, midőn IX. Pius Olaszország nemzeti érdekeit elhagyva, azon jezsuiták karjába vetette magát, a kikről XIV. Kelemen pápa azt állította, hogy velük az egyház békéje fon nem állhat. Áttér a püspökökre is, s forrásokból kimutatja, hogy az-oppozitió püspökei a különböző nemzetek sorából a pápa csalhatatlanságának kihirdetése előtt egészen másként ítéltek e dogma felől, mint annak proclamálása után. Még tegnap kifejtették, hogy az egyházi hagyomány ellene van e dogmának, ma már azt mondják, a dogma mindig élt a hagyományban ; még tegnap nyíltan hirdették pásztori leveleikben : a régi egyháznak történelme előtt ismeretlen e dogma, ma egész rakás bizonyítékot találnak mellette ; még tegnap voltak háreticusok s schismatikusok a pápák között is, ma már minden pápa csalhatatlan; tegnap egyek voltak méy abban, hogy Pius az egyházat megrontja, ma biztosak a felől, hogy isteni inspirátió szerint cselekszik; még tegnap veszélyes tévedésként lebegett előttük a csalhatatlansági dogma, ma hitvallást tettek belőle, melynek hivése az üdvözülés sine qua nonja, még tegnap emberi tétel volt, mely az állam közbenjárását követeli, ma nyíltan proclamált dogma a csalhatatlanság, a melyhez az államnak semmi köze. A laicus kereste már most lelkiismeretét a papoknál, a papok a püspököknél , a püspökök a zsinaton, a zsinat Rómában 1 Perrone,Róma és Némethon jelenleg irányadó theologusának katechizmusát sem hagyja érintetlenül, kinek gyalázatos rágalmazásai az evang. keresztyének ellen napnál világosabbak, de a melyek fölemlitését, t. olvasóim nemes érzületére tekintve itt elhagyom. Legjobb fegyver azok ellen a megvetés ! Csak ily tanok mellett volt lehetséges Arbues Péter a spanyol inquisitor canonisá'ása, kinek érdeme abban állott, hogy a zsidókat lemészároltatta, mely buzgalmának aztán maga is áldozata lett. A pápának e tettében látja Schl. az inquisitió megdicsőitését, s hasonlóan nyilatkozik róla a pápai udvarnak lapja a »Civiltá Cattolica" is, mely isten elleni re. bellisnek tartja azt, ki az egyháznak e jogát kétségbe merné vonni, legyen az prot. vagy kath. theol. vagy philosophus. Ebben gyökerezik Piusnak decretálása is, midőn a jezsuiták szelleme által inspirálva a jSyllabus"ban kimondja »átkozott az ki állítja, hogy az egyházat nem illeti meg directe vagy indirecte külső hatalom". Schrader jezsuita Bécsben, s Schneemann a Rajna mellékén hasonlóképen nyilatkozik, az utóbbi ajánlja az ütleget. Ily tanácsot csak a nevezett pápai udvari lapból lehet meríteni, melyet Jakobi jogosan „mit einer grossen GiftmischereP hasonlít össze, mely nyíltan proclamálja, az egyház használja föl hatalmát azok ellen, a kik a szellem lebilincselését megakadályozzák, foszsza meg őket vagyonuktól, büntesse őket pénzbirsággal, börtönnel s ütlegekkel. E külső segédeszközök nélkül, mondja tovább a jezsuiták szellemétől inspirált Civiltá Cattolica az egyház fönn nem állhat, ezek nélkül az élő hit nem nyilaíkozhatik. Rosz lelkiismeretet, a tudományban teljes járatlanságot „Impotenz*, de másrészt római politikát s jezsuita álnokságot és ravaszságot lát Schl. ily szellemű udvari lapban kifejezve. Szerencsésen rajzolja az ultramontánok pártjának keletkezését is s politikájokat az állam és egyházban, mely római és hazaellenes érdekekért küzd. A római egyháznak legnagyobb kérdése az adoratió és invocatió közti különbségen alapuló canonisálás sem kerüli ki Schl. figyelmét. Pius pápa csak 30 szentet proclamált, tehát többet, mint előtte néhány századnak összes pápái s Leó pápa napjainkban Pius nyomdokain halad, midőn ő is már 4 szentet kanonisált. Ebben Schl. profanálást lát. Mit nyert a keresztyénség a legújabban canonisált patronussal Labre Józseffel, ki 15 évig mint kolduló henyélő (bettelnder Faulenzer) Róma templomainak ajtajai előtt fetrengett s az askétikus kegyességnek legmagasabb fokát az által vélte elérhetni, hogy eledelét