Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-07-16 / 29. szám

dium : inÓTiuooig. E fokán a poenitentiának a poenitensek már az imádságban is részesülhettek, de csak térden állva. 4-ik stádium: ovoiaotg. Mire ide jutottak kik előbb kiközösítve valának az egyházból, már az egész istenitiszteleten résztvehettek, kivéve az urvacsorát. Mindezt befejezte az i^őgvXoyr^aig, mi abból állott, hogy az illetők bűneikről nyilván vallomást tettek, és csak azután oldoztattak fel bűneik alul a testvéri csók által (pax vagy reconciliatio). Mégis az egyháznak e szigorú disciplinaris gyakorlata alul is tettek kivételt, de csak egy esetben, amikor az illető bűnbánó haldoklott, azaz in pericido mortis. Jó volt-e, nem-e, az egyháznak ily nagy szigorral kezelni a maga egyházi fenyítékét, nem vitatom. Elég annyi, hogy mint minden szélsőség, ugy ez is visszaélésekre adott alkalmat, a mennyiben az úgynevezett confessorok ajánló levelekkel (libelli pacis) méltatlanokat is támogattak, másrészről pedig az újra való fölvételre méltóktól megtagadták az absolutiót. o o Föntebb, gondolom, megjegyeztük, hogy az excommunicatrónak csak az esetben volt helye, ha valaki nyilvános bűntetteivel közbotrányt okozott. De e mellett már a 3-dik században létezett egy más institutió is, mely a titokban elkövetett bűnök ellen alkalmaztatott: nQtoJizeoog \ir 1 iig Iiercov/ag (presbyter poenitentiarius). Ugyanis az egyházban az ilyen bűnösöket ez a közeg hallgatta ki de mindenkor a titoktartás szentsége alatt. Történt azonban, hogy 391-ben a konstantinápolyi egyházban egy ily bűnbánó nőt a diakon elcsábított, azért Nektárius patriarcha ez intézményt megszüntette. A nyugati egyház azonban még tovább is ragaszkodott e gyakorlathoz, mígnem Nagy Leó az egész bűnbánati disciplinát reorganisáltatta, a minek következtében ez institutió vesztett a maga rigorositásábó1

, de egyszersmind jelentőségéből is. Még egy disciplinaris intézményt kell fölemlitenem, mely az előbbivel szorosan egybefűzve, és különösen Németországban volt gyakorlatban. Ugyanis a germán állam a maga büntető hatalmát megosztotta az egyházzal. Igy a büntetés csak akkor volt befejezett, ha az illető egyházilag is bűnhődött. Ebből nőtte ki magát Nagy Károly alatt I az úgynevezett püspöki kiküldött (missus) intézménye. E küldöttségnek két tagja volt, u. 111. a püspök és egy világi. Ezek évente beutazták a püspök dioecesisét, és megvizsgálták a községek erkölcsi és egyházi állapotát és a hol szükségét látták, büntetést alkalmaztak. A később behozott egyházi átok is egyik nemét képezte a disciplinának, a minek az állam, a maga világi hatalma és ereje által csak nyomatékot kölcsönzött. Pipin rendelete szerint, a ki egyházi átok alatt állott, az előtt a templom csukva volt, keresztyénnek nem volt szabad vele enni s inni, sőt még köszönteni sem volt szabad az átok alatt levőt. De nem részletezem tovább tárgyamat. Ama visszahatásokra sem térek ki, melyeket ez intézmények okvetlenül maguk után vontak. Pusztán az ujabb idők disciplinaris gyakorlatáról teszek néhány szóval említést. Széltiben-hosszában szokásban volt, hogy aki bűnt cselekedett, legelsőben is négy szem közt megdorgáltatott. Ha ez nem használt, az egyházi elöljáróság synedriuma elé állíttatott, hogy az által is megdorgáltassék. A ki még ezután is előbbi bűnébe visszaesett, avagy régi bűnében makacsul megmaradt, az az egész gyülekezet színe előtt volt kénytelen, feddőzés végett megjelenni. A hol még ezzel sem aratott az egyház sikert, ott a bűnben állhatatos az egyházból elbocsáttatott. Egy más neme volt a disciplinának az, mely szerint a ki az egyház rendelése ellen vétett, akár maga feküdt a halálos ágyon, akár pedig az ő házanépének valamelyik tagja, a szokásos kiharangozást az egyház tőle megtagadta, életében pedig a komaságból kihagyatott; mint tanú egyházi cselekvénynél nem szerepelhetett, egyházi hivatalt nem viselhetett, vagy pedig ha valaki ilyenül megválasztatott és azt el nem fogadta, pénzbirságra ítéltetett, mit az egyház rajta be is hajtott. Mikor pedig egy hajadon botlott meg, letérve az erén)- ösvényéről, az istenitisztelet alatt csak a hátulsó padokban foglalhatott helyet, az egész felsővasi egyházmegyében pedig birságoltatott s egybekelési idején csak párta nélkül volt szabad az oltár előtt megjelennie. A kik eljegyzés alatt állottak, de a hirdetés közben visszaléptek, az egyház javára pénzbüntetés alá vonattak. Ez utóbbi gyakorlat itt ott még ma is fennáll. Azt hiszem, az előadottakban fölsoroltam 57*