Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-05-21 / 21. szám

azon palyakezdet óta, hol Osztroluckyt, a Sarkányokat, a Pelőfieket és Keményeket oktatta, egész mostanáig jellemzi, a tények következetes sorozata által abban nyert kifejezést, hogy bármi élénk az ő nyelvi és irodalmi rajongása más irányban, a tanodaban nem ez nála az elhatározó elv, de a hivatala szerinti kötelesség, melynek amazt alarendeli. Különben a latinnak leszorulta óta mást mint a magyart, nem is használt tannyelvül. És ha mégis némi reflexiók egynémelyünknél felmerülnének, ezek bátran elnémulhatnak szemben a ténnyel, hogy a különben oly érdemkoszorus tanférfiu lelépése immár csak rövid idő kérdése, intvén őt nemcsak saját kora és önérzete, de az ujjászült nemzetszellem tömörültebb erejének magas hullámcsapása is, mely az elaggott, színtelen, tétovázó, egykori jeleseket lesodrással fenyegeti a köznevelés teréről. Ennyit Korenról a tanférfiról. Most csak röviden a lapterjesztőről. Előrebocsátom, hogy az interpelláló urnák igaza van abban, hogy az 5

igazgatóság 4

az egyes tanarokat az iskolán kivül gyakorlott egyéni szabadság tekintetében nincs jogosítva korlátozni; másrészt azonban ily esetben, milyen a fenforgó, nem anynyira jogában, mint kötelességében áll őket az intézeti missió nevében ellensúlyozni. Történt is ez ismételve, de a tapogatódzó hirek következtében az igen tisztelt férfiú altalam kérdeztetve, azzal nyugtatott meg, hogy ő : ^pánszláv vagyis hazaellenes lapot vagy nyomtatványt nem terjeszt*. Most ő az ujságbeli leleplezés folytán újfent külön is, meg az egész tanárkar előtt is kérdőre vonatva, kijelentette, hogy »ő a Hlasznik mellett csakis ugy, mint népies tótsagban irott és gazdasagi ismereteket terjesztő, e szerint artalmatlan jámbor tartalmú lap mellett jóhiszeműleg érdeklődött, csakis utóbbi időkben lat vala abban is némely botrányos vonatkozásokat4

kijelentette azonban azt is: hogy »senkinek a házához nem ment előfizetőt gyűjteni, de a hozzá jött előfizetők javara a közvetítést elfogadta.« Az igazgató azonban midőn a múltra nézve a különben oly véghetetlenül tisztelt kartársnak, ugy maga, mint a testület nevében legmélyebb sajnalatát kifejezte, ugyanakkor őt jövőre ezen és hasonló szláv lap vagy nyomtatvány bármily módon leendő terjesztésétől eltiltotta, még pedig a tanárkartól egyhangúlag elfogadott oly szigorú záradék mellett, miszerint e tilalom athágója első esetben azonnal a tanári kar kötelékéből önként kiváltnak tekintetik. Miután pedig e végzést az inkriminált férfiú maga is minden tartalék nélkül magáévá tette : kérnők, hogy ezzel a közvisszatetszést keltett egész dolog minden iranyban befejezettnek tekintessék. Tatay István, főgymn. igazgató. Midőn a fentebbi nyilatkozatnak, mely a szarvasi gymn. igazgatóság hazafias erélyének egyik ujabb tanújelét képezi, örömmel engedünk helyet lapunkban, annak I csupán végsorára teszünk megjegyzést, kijelentvén, miszerint ha a történt leleplezések, mint a közlemény mondja : ,közvisszatetszést keltettek® : az bizonyára csak a tények megdöbbentő voltából eredhetett, mert a Szarvasi Ujs. csakugyan való, igaz tényeket konstatált, s pedig azon reményben, hogy a kellő orvoslást sikerül illetékes helyen kieszközölni. Reményében nem is csalatkozott meg, mutatja a fennebhi nyilatkozat. Ezzel kapcsolatban Korén István úrtól is kaptunk egy bővebb nyilatkozatot, mely ugyanazt varialja, amit Tatay igazgató úr oly röviden és magvasan előadott róla. Korén úr nyilatkozatának egyébként e mondatokban van a veleje : »En nem csak szenvedélylyel, liánom sehogy sem kisértem meg és nem is fogom megkísérteni a szláv izgatást. Én államellenes tanok hirdetője nem vagyok és nem is leszek®. A tót kérdés Nógrádban. A hazaszeretet nyilvánulása a honpolgárok egyéni véralkata, műveltsége, szellemi és anyagi ereje és képessége szerint, nagyon természetesen, kulömböző: de ha bármily alakban is nyilatkozik, mindenkor természetünk magasabb származását, lelkünk nemes eredetét hirdeti Ismerünk embereket, kiket a haza szenvedéseinek látása vagy szabadságának és jövendő jobblétének forró vagya könnyekig képes ellágyitani; ismerünk viszont olyanokat is, kik ökölbe szorított marokkal tudnak csupán a haza meg nem érdemelt bajaira gondolni. Vannak, kik titkos irigységgel szemlélik más országok szellemi és anyagi emelkedését, de azért nem tűrik, hogy csak egy szóval is elmaradottabbnak mondassák az ő hazájuk ; vannak kik nagyon is rózsás szinben latjak hazájuk állapotát, de azért megragadnak minden alkalmat, hogy java emeléséhez ha csak egy porszemmel is hozzájárulhassanak. Imádni való gyarlósagai ezek az emberi szívnek, egy szikra belőlök jobban melegít mint a hangzatos s többnyire önző világpolgárság festett lángja ! Nem tudjuk bizony mi azt definiálni vagy zsinórmértékül kiadni, mi az a hazaszeretet, hazafiság. Talán benmaradó és kiható melege a kebelnek azon föld iránt, melyen apáink vére folyt, s őszinte jóakarat és bizalom a polgártársak iránt; talan azon üdvös tevékenység, melynek rugói között a boldogulhatás mellett félreismerhetlen a boldogitás is, vagyis a haza javának emelése, mi, mondom, nem tudjuk definiálni, — de tudja a bányai kerület nagyeszű superintendense Nagys. és Főt. Dr. Szeberényi Gusztáv ur. Főpásztori leveléről, melyet a hatósága alatt álló valamennyi főespereshez intézett s melynek megírására a Eelvidéky „Protestantismus és Panslavismusa* altal az ág. h. ev. egyház ellen zúdított magyar közvélemény súlyos vádja, más részről azonban az ő magyar hazafiságtól duzzadó kebele indította, — érdemlegesen irt már St. a Prot. Egyh. s Isk. Lapban ; 110 de hat ez nem elég ! ez csak amolyan írói mulatság, melyre a magas és alacsony hivatalos körök, sőt maga a rettegett közvélemény sem valami sokat hajt. Szükséges, hogy