Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-05-21 / 21. szám

vitte az e. megyén, ez ügyet sem engedte ugy intézni el, miként a szabályrendeletek kívánják, hanem felebbezte a kerületre. Nevezetes volt még a nagyadi ügy. Egy hosszú évek óta makacskodó elöljárósággal nem boldogul az e. megye, deputációkat küldözget eredmény nélkül hozzájuk, megbírságolja, :

— de nincs, ki ezt behajtsa rajtuk. Kifogott rajtunk, nyakunkra ült. Valóságos Horvátország. Délben természetesen járták a felköszöntők. Mi csak a magunk zsebére étkezünk, vendéglőben, azaz a gyülekezetek adnak egy kis napidíjat lelkészeiknek s ha ez nem elég, megtoldja kiki a magáéból. Éltettük egymást. Én, Oroszi és Bori nevében, Görömbeiért ürítettem pohamat és a három ifjú oly lelkesülten kocintott, hogy poharam széttört. P2z rosz omen. hovijáti Gedeon. A szarvasi pánszláv agitáczióhoz. Tatay István szarvasi főgymn. igazgató úrtól a következő nyilatkozatot vettük : E lap mult számában a „Hlasznik4

cimü magyarpiszkoló tót lapnak nem ugyan az ifjúság közt, hol nem szabad, de igen a szarvasi lakosság közt való terjesztése hatarozott összefüggésbe hozatik egy öreg tanárunk személyével, azéval, ki félszázad óta a magyar tanügy terén szerzett érdemeiről és magán kedvtelésül ápolt slavophiliájaról ellenmondásszerii kapcsolatban ismeretes. Vonatkozva erre a személyi tekintetből bennünket kinosan érintő leleplezésre, fel vagyunk, ugy látszik, híva nyilatkozásra. Es azért, habar én az interpellált , főgymnáziumi igazgatóságban4

a legkisebb személy vagyok, nehogy nekem valaki „agyonhallgatási* gondalatot tulajdonítson, bátor vagyok ama cimzetet magamra érteni, megjegyezve, hogy jelen válaszomat lényegben magáévá teszi esperesünk is, kinek nevében meg vagyok bizva azt is kijelentenem, hogy ő a Hlasznikot nem járatja s ily fajta olvasmanyokkal nem él. Válaszolom pedig, amint következik. Tanártársaimmal együtt megiitődéssel olvastuk az interpellációt ugy tartalma, mint hangja miatt. Kétségtelen ugyanis, hogy magánközlés nyomán szintén megértettük és megszívleltük volna azt; de az ily dolgokban tisztelem a sajtó jogát s hivatását s felismerem, hogy a cikkíró egy magas kötelességet teljesített, a midőn a magyar államellenes áskálódásokat, általánosságban szólok, a polgári társadalom felkutatott rejtekeiből a nyilvánosság elé idézi. Részemről nem találok szót, mely méltólag kárhoztassa azok eljárását, kik nem átalják a létében annyiféléi fenyegetett nemzet ellen még fajgyűlöletre Szítani és (ezt vem Korén szelíd, naiv szelleméhez mérve mondjuk) pánszláv eszméikkel megmételyezni azt a mi vallásos, hű kedélyű tót népünket, mely annyi szazados eg) üttlakas óta hazául csakis a magyar földet, mint ilyent szereti; mely külön történet igénye nélkül a magyarok történetében olvad fel egyéniségével és a magyar nemzet hőseiben saját hőseit énekeli; mely valahányszor szabadságért vagy valamely nemzeti gondolatáért küzdött, vérzett a magyar zászló alatt, látott együtt küzdeni, vérzeni, a nélkül, hogy krónikáinknak csak egy lapján is tót lázadás találtatnék följegyezve; azt a mi népünket, mely függetlenségi háborúnkban is az első ágyudördüléstől egész a fegyverlerakásig tömötten állt a magyar honvédseregben, sőt odafönn az áruló Ilurbán cseh-morva fanatikusait minélkülünk, — saját fiaival söprette el. De ha ezt a mindig jó és hű, tőlünk leginkább anyanyelvében, melynek tisztelet, eltérő népet a nemzet ellen lázítani a hon bármely zugjaban is bűn, melyet irtani kell : ugy kész botorságnak tarta nám e lázitást űzni vagy eltűrni itt Szarvason, Magyarország eme geographiai szivében, hol maga az elvalasztó nyelv is leginkább csak egyházi — vallási varázszsal és részben családival bír ; különben élet, — beszéd — és gondolkozásmódban, viseletben és innentúl, mondhatni irodalomban és művészetben semmi válaszfal. Sőt lévén a dologban esetleg egy tanár neve — nem ugyan tanári, de polgári minősége szerint — inkriminálva — félő, hogy a felekezet egésze iránt balhiedelemre nyujtatik tap bizonyos gyanúsítani szerető, illetve oly olvasóknak, kik mert az evang. felelcezet középtanodai országos viszonyaival és történetével ismeretlenek, a felekezet keblében advalevő soknyelvüségrő! igen, de azon minden hazafira nézve vigasztaló nagy tényről, tudomást nem vesznek, miszerint széles e hazában a partos erdélyi szaszokat kivéve más mint magyar tannyelvű, evang. közép -tanoda nem áll fenn ; s ami több, mig a nyelvharctól feloldott reformátusok intézetei a magyarságot tekintve inkább a fentartás kötelességére vannak utalva, addig az ev. gymnasiumok — humanizmus és vallás mellett — különösen a magyarságnak mindannyi küzdelmes elöhadai, beolvasztó telepjei. Es köztük kiválóan áll ez a szarvasi főgymnáziumról, melyben ugyan soha nemzetiségi társulás fejét felütni sem merte, ellenben oly ifjak, kiknek nem egészen magyar az anyanyelvök, évenként szinte százával assimilálódnak az intézet légkörében, és igy különösen Korén ittléte óta és működése dacára. Mely történeti és statisztikai igazság világítása mellett immár Korennek magán kedvtelésül űzött tót-nyelv kultusát, inkább igy cimzeném mint panszlavizmusnak — tárgyiasabban megítélhetjük, ezzel eljutva a felvetett sajnos kérdés személyi részére. Ugyanis az általam feltüntetett s a panszlavoktól nem egyszer dühösen registrált gyors assimiláló processusban 26 év óta soha sem tapasztaltunk Korén részéről a magyarosodás ellen hátramozditást és az innen kikerült és tényleg Békésben és magan Szarvason tanítókul és papokul stb. alkalmazott férfiak egyikén sem látni a szlávságnak, de igen a rajtuk hatarozottan kifejtett magyarságnak öntudatos kinyomatat. Es miért igy ? A tárgy komolyabb, semhogy a rucakat költött kotlóstyuk triviális hasonlatával- éljek; a kartársak ellensúlyozó, hatását szintén nem kicsinylem: de Korén oktatói vallásosságanak egyik fővonása, mely őt