Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-05-14 / 20. szám

adta, hogy saját pártjabeliéi is megijedvén a rájok sulyosodó nagy felelősségtől, ott nyomban maguk kezdtek azon mesterkedni, hogy a mármár biztosnak tudott többségük abdicáljon, és a felirati párt jusson győzelemre. Révész egyenes lelkét e fogásos eljárás mélyen sértette és felháborította, és visszavonulva a párttól, mely magát megsemmisíteni készült, odahagyta az országgyűlést, és hazament Debrecenbe. Junius 3-án a szavazás előtt Deák, mint indítványozó, emelt még egyszer szót. Kijelenté, hogy nem szándékszik indítványát ujabb okokkal támogatni, vagy az ellenokok cáfolgatásába bocsátkozni. Csak Debrecen városa egyik képviselőjének, kinek végképi távozását fölötte sajnálja, Révész Imre úrnak némely állításaira kívánja észrevételeit megtenni. „Nem szokásom — igy szólt — üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé; Révész Imre úr a fenforgó lényeges kérdésre más nézetből indult ki, mint én; de tisztelem észtehetségét, s jellemének szilárdságát, s azért ismétlem, hogy távozását veszteségnek tartom." Az a hyperloyalis bölcseség, mely a ténylegez viszonyok szülte helyzeten túl sem jogot formálni, sem remélleni nem mer, keveset törődött azzal, hogy Révész fejtegetései igazságon alapulnak-e vagy nem, hanem egyszerűen szörnyűködött azon, hogy azokat a nenyulj-hozzám természetű kérdéseket valaki oly nyíltan merte bolygatni és bonckés alá venni. Deák Ferenc máskép vélekedett. O a nemzet történetét tanulmányozta, s jól tudta, hogy Bécsben századokon át hazánkat oly tartománynak tekintették, melynek rendeltetése mindenestül beleolvadni a közbirodalomba, és nemzeti sajátságaiból kivetkőzve, osztrákká lenni. Ő tudta, hogy azzal a simulékony hazafisággal, mely a Révész féle jellemeket perhorrescálja, a magyarság ma alighanem azon nemzetek sorában lenne, melyeknek a történelem már csak neveiket tartotta meg. Azért történt, hogy mindazon felszólalások közt, melyek a határozati párt részéről tétettek, Révészé volt az egyetlen, melyre tüzetesen reflektált, s arra a hazafiúi rokonszenv íélreismerhetlen melegével válaszolt; nem is annyira, hogy őt cáfolja, mint — hogy Deák saját szavait használjam — ^ főkép sőt egyedül azért, mert Révész némely állításait, ha megjegyzés nélkül hagyatnak, közös elleneink fegyverül használhatnák ellenünk/ Deák is csak ugy mint Révész a közjog- és történelem adataiból merített; csakhogy míg Révész tudós szemmel csak azt nézte, mit mond a tudomány elmélete, addig Deák államférfiúi bölcsességgel a tényleges viszonyok számbavételét sem mellőzhette Révész ellenzéki szempontból leginkább azt fejtegeti, hogy alkotmányos törvényeink értelmében, mi nem lehető, de azt nem mondja, mi és mennyi a lehető, mig Deák a bécsi politika által megakasztott államélet történelmi tovafejlődését megakarja indítani. E törekvésében ő csakúgy mint Révész a nemzet alkotmányos önállósága biztosítására fekteti a fősúlyt; de minthogy a történelmi fejlemények a nemzet politikai létét a monarchiához csatolták; okvetlen az ország azon alaptörvényére kellett hivatkozni, melyben ugy a monarchia szilárd fennállhatása mint a nemzet alkotmányos önállósága biztosíttatik. Ezen alaptörvény érvényességét Révész sem tagadta ugyan, de megtámadta elnevezését, s ez volt az, a mit Deák szerint a közös ellenek fegyverül használhatnának ellenünk. Nem lehetett tehát Révész beszédét válasz nélkül hagynia; azonban arra épen nem vállalkozott, hogy azt pontról-pontra boncolgatva olyanokat is feszegessen, melyek mint helyrehozhatlan tények, a kibontakozást csak nehezítenék vagy épen lehetetlenné tennék. Ezekre tehát ügyet sem vetve Deák a kérdésnek csakis azon sarkpontjaira szorítkozott, melyeknek tisztázása az ügy törvényes mederbe terelésére szükségesnek mutatkozott. Mikor Deák e beszédét tartotta, Révész már nem volt Pesten. Távozása után pár nappal (julius 10-én) ezeket írja nekem: ^Míg ti nagy erővel döntögetitek az ország dolgát: addig én itthon magyarázom a gyülekezetnek a szentírást, gyönyörködöm az egyszerű szép természetben; éjjel virasztok beteges kis fiam mellett, ki már túl van a nagy veszélyen, — általában pedig tűröm csendesen a tömegnek ellenem feltámadt balvéleményét és rágalmait. Igen, igen kevés ember van itt, a ki hazajövetelemet balra ne magyarázta volna ; könnyelműség, hűtlenség, hazafiatlanság, sőt talán már megvesztegetés is az, a mit reám fogni szeretnek. Ez a jutalma annak, hogy elszakadva édes családamtól,