Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-23 / 17. szám

akár az 1848-ban Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányból a királyhoz intézett feliratot, akár az 1871-iki magyar kath. autonómiai congressusnak többsége által elfogadott szervezeti munkálatot tekintjük, mindkettőt kiválólag azon törekvés jellemzi, hogy a demokratikus elveknek szemfényvesztésre számított némi alkalmazása mellett, a katholikus felekezetűek összes világi vonatkozású ügyei a hierarchia kizárólagos befolyása alá helyeztessenek, s az alkotmányos állam hatalmi köréből az absolutistikus értelemben magyarázott legfőbb kegyúri jog segélyével egyszersmindenkorra kiemeltessenek. Nem lehet csudálnunk tehát, ha a katholikus autonomia ilyetén megvalósítása ellen nemcsak a congressus szabadelvű kisebbsége, sőt mondhatni hazánk katholikus értelmiségének zöme foglalt határozott állást; hanem még maga az akkori j kultuszminiszter, boldogult Eötvösiink sem árult el valami nagy hajlamot arra, hogy a felterjesztett congressusi munkálat kir. főkegyúri szentesítését kieszközölje. Pedig épen az az Eötvös volt úgyszólván az újabb autonomikus mozgalom központja; az az Eötvös volt az autonomia legőszintébb s hitünk szerint legnemesebb szándékú barátja. Ő volt az, a ki, midőn még nem tudhatta, hogy mily hamis alakot fog ölteni önző érdekek eszközévé sülyesztve az óhajtott autonomia, 1870. február 17-én a képviselőházban Ghycy Kálmánnak válaszolva többek közt azt mondotta: „az autonomia megalapításában egy új és erős támaszát látom nem a hierarchiának, hanem hazánk alkotmányos létének és szabadságának." És e nyilatkozat őszinteségében kétkedni nincs okunk. Ő és vele számosan a szabadság és egyenlőség nagy elveinek egyik legimposansabb megtestesülését óhajtották volna látni a katholikus autonomia szervezésében. Kitűnik ez Eötvösnek idézett beszédében tett azon nyilatkozatából is, midőn az autonomia szükségessége mellett érvelve így szólt: „Én részemről saját véleményem támogatására hivatkozom az egész világ példájára, hol minden egyházak, azon arányban, a melyben szabadok, az alkotmányos szabadság támaszai; hivatkozom saját hazánk történetére, hol azon vallásfelekezetek, melyek teljes autonómiával birtak, az alkotmányt nemcsak nem veszélyeztették, hanem a szabadság erős támaszai voltak." Milye nagy igazság, és mégis mily óriási tévedés! A szabadság eszméjére épitett autonómiáról álmadozni oly intézménynél, melynek életelve a legmerevebb autokratia; az alkotmányos szabadság támaszait keresni az absqlutismus természetes érdektársainak táborában. Feledni azt, hogy az egyházi hierarchia és a világi önkényuralom egymásnak ikertestvéreik. A tévedés azonban mihamar felismerve lőn, és hála kormányunk valamint a katholikus világi elem szabadelvű bölcseségének, a veszély, a mely a tervezett katholikus autonomia részéről alkotmányunkat és hazánk nagyfontosságú kulturális érdekeit fenyegette, elhárittatott. Ghycy Kálmán, közéletünknek e kiemelkedő alakja, sohasem adta kiválóbb jelét államférfiúi belátásának, mint a midőn az autonomia kérdésében szóval és tollal szállt síkra igaz érdekeink védelmére. Az autonomia kérdése tehát elaludt. A tervezett autonomia kimúlt, még mielőtt életre kaphatott -volna. De vájjon kimult-c valóban ? Mi úgy látjuk, hogy a hierarchia mindannyiszor feltámasztja azt, valahányszor hagyományos tekintélyét csökkenni érzi. De ne veszítsük el bátorságunkat. Valamint az 1848-iki törvény a vallás dolgában, majd a népoktatásnak 1868 ban történt állami rendezése, mely mindkettő egy-egy nagy lépéssel vitte előbbre hazánkat a lelkiismereti szabadság- és szellemi kultura mezején, a hierarchia reactióját idézte elő: úgy a középoktatás célba vett rendezése útjába is már jóelőre a reactio veti sötét árnyékát. Ugyan kisértsük meg, vájjon át lehet-e hatolni rajta; vájjon lesz-e eléggé átható fénye az igazság fáklyájának ama sötétség eltüntetésére ? II. A „Pester Lloyd" idézett cikksorozatában újólag a régi taktika alkalmazásával találkozunk csakhogy némi részben változott, az eddiginél jó val érdekesebb alakban. A névtelen püspök úr érvelésének központját szintén ama végzetes autonomia képezi; ő azonban megakarván kímélni magát az óhajtott autonom szervezet kivívásával kapcsolatos s már jól ismert nehézségek és profán ellenvetésektől, egy merész stratégiai fordulattal előnkbe állítja a katholikus autonomiát, mint már meglévő, positív intézményt, a maga csalha-