Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-04-09 / 15. szám

bet német beszédnél, azt ís oly nyakatekert allapotban, hogy ha Bismarck meghallaná, mérgében rögtön franciává változnék. Pedig fájdalmas dolog ez nagyon, melyhez hasonlöt a föld kerekségének egyetlen országában sem talalunk.*) Példátlan az, hogy egy néptörzs beköltözik egy nagy nemzet földére, s itt nem évekig, nem is évtizedekig, hanem századokig szívja e nemzet földének zsírját, dőzsöli borát, élvezi mindennemű jussait: a nyelvét pedig nem érdemesiti csak annyira sem, hogy megtanulna belőle legalább annyit, a mennyi a közéletben, az anyanemzettel való érintkezésben szükséges, így a mi németségünk — legfölebb tiz százalék kivételével — ma is csak azt, és csupán csak azt a torznyelvet beszéli, mit a 77-dik ősapja beszélt, s a nyelvvel együtt annyira megtartotta szokásait, viseletét, hagyományait, s az egész német typust, hogy ha például a minap eltévedt angol léghajós német falvaink valamelyikében pottyant volna le, bátran feljegyezhette volna naplójába : lepottyantam — Németországban. Kit okozzunk ? Én magát a német népet nem okozom. E nép a szorgalom és takarékosság népe, sőt ez erényeknek szinte minta népe-, de a nemzetiségi eszmékért, ugy latszik, nem tud annyira lelkesülni, mint egy tál főtt krumpliért. E mellett a bárgyúságból is, hogy ne mondjam a butaságból, jókora porciót örökölvén, a magyar nyelv gyönyörűséges, hasznos és szükséges voltat belátni aligha tudja. Hanem okozom e nép vezetőit, tudniillik a német községekben időrőlidőre szolgait papokat, tanítókat, kikről, ha nem mondom is azt, hogy krypto-germánok lettek volna ; ha nem mondom is, hogy a német nyelvet titkosan, alattomban ápolták ; de mondom azt, hogy a magyar nyelv terjesztése körül édes-keveset, néhol pedig épen semmit sem tettek. Tisztelet és elismerés legyen azon jelesek emlékének, kikről ezt elmondani nem lehet; de azok száma bizonyára nem légió. Sőt tovább megyek, s azt állítom, hogy a jelenben is szolgáló német papok és tanitók nagyrésze nem tesz annyit a magyar nyelv terjesztése körül, a mennyit lehetne és kellene. Mert ők tehetnének legtöbbet. Ok érintkeznek legközvetlenebbül a néppel. Le kellene tehát szállaniok az egyes családokhoz, s azokat folytonosan a magyar nyelv tanulására nógatni, serkenteni, sőt lelkesíteni. Azután a községi lakosokból egyletehet alakítani, melyeknek kizárólagos célja a magyar nyelv terjesztése volna. Majd a felnőttek oktatását aként rendezni, hogy a fősuly ott is a magyar nyelvre volna fektetve. Buzdítani a szüléket gyermekeiknek cserében való kiadására. Végül példát adni az által, hogy sajat családi köreikben és társas összejöveteleikben csupán magyarul beszélnének. Szóval, minden alkalmat megragadni, minden lehető utat, módot kifundálni, hogy gyüle*) Az Egyesült Államok százféle népei, ha megőrzik is nemzetiségüket, de az állam nyelvét mindenki beszéli, ha csak 5—ó év óta lakik is ott. Ausztriának szlovén, cseh lakosai mind tudnak németül. Cs.P. kezeteikben a magyar nyelv erős gyökeret verjen, majd virágzásnak induljon, s végre terebélyes fává növekedjék. Mindezek helyett mit látunk ? Azt, hogy a tanitók tanítják a magyar nyelvet iskoláikban, mert — muszáj ; a lelkészek pedig ellenőrzik a tanítókat, mert — muszáj. A hol tudniillik ellenőrzik. Lelkesedést én nem látok. Még hírét sem hallom. Egyetlen német községet sem ismerek olyat, melyben gondoskodva volna arról, hogy a gyermek az iskolában nyert picike magyar tudományát tovább gyarapithassa. Ebből következik először az, hogy az iskolából kilépő gyermek épen annyit tud két év múlva a magyar nyelvből, mint én tudok ma a héberből, pedig isten látja lelkem, hogy semmit sem tudok, noha hajdanában nagy zsidó valék. Másodszor az következik, hogy ha a magyar nyelv tanítását csupán az iskola négy fala közé szorítjuk, ötven év múlva is csak ott leszünk, a hol ma vagyunk, azaz, a sváb ember akkor is épen olyan tágra nyitott szájjal és szemmel bámul a magyar megszólitasra, mint ma. Hat a példaadásra nézve mit látunk? Azt;

hogy a német papok és tanitók, — a kiket t. i. én ismerek, — saját családi fészkeikben többnyire németül turbékolnak, társas összejöveteleikre is elviszik magokkal a gyönyörűséges derdidaszt, s meglehet, hogy ha valami Mokány Berci-fele dühös magyar nincs közöttök, épen ugy ömlik ki szájukon a német szó, mint a magyar bor szájukon be. (A hol nem így van, tessék megcáfolni; az ily cáfolatra mindenkor örömmel veszem le a sipkát.) Mindez bizony nem szép. Nemcsak hogy nem szép, hanem egy kicsit csúnya is. Nemcsak hogy csúnya, hanem épen boszantó ; ha régóta, kivált századok óta tart, elvégre is tűrhetlenné válik. Eljöhet az idő, midőn a megizmosodott magyar nemzeti önérzet, a csaknem semmit érő iskolai törvény helyett, hangosan fog követelni a törvényhozástól oly intézkedést, mely a magyar nyelvnek magyar földön teljes győzelmet biztosítson. Akkor lesz még csak lárma nagy Németországban! S az „Allgemeine Deutsche Schulverein", mely — cum gentibus — most még csak modern barbároknak nevez bennünket, akkor azt fogja kiáltozni, hogy a kutyatejű tatarok hozzánk képest valóságos szerafi angyalok; de mi azzal nem törődünk semmit. Ugyanazért tisztelt német elkész és tanitó urak! Ne hagyják magokat félrevezettetni azon mozgalom által, mely jelenleg Németországban az erdélyi szászok allitólagos elnyomása miatt ellenünk megindult; hanem az önök altal is kétségkívül imádott haza érdekében kövessenek el mindent, hogy a ki magyar kenyeret eszik, magyarul tudjon hálát adni a magyarok istenének ! Csepeli Pál.