Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-12-04 / 49. szám

jelentékeny összeggel növelhetjük. A nemes cél érdekében semmi fáradságot sem szabad sajnálnunk. Mindezek felett azonban azt az élő tőkét, a hivek áldozatkészségét kell minden áron, szóval és jópéldaadással fenntartani és gyümölcsöztetni. E cél lebegett szemem előtt, midőn egyházam számára ,Aranykönyv* cim alatt egy diszes könyvet készíttettem, hogy legyen az a hivek adakozási készségének élesztője s állandó tanújele. Nagy örömömre szolgál, hogy annak lapjai már is jelentékeny adományokról szólhatnak. Az első rovat alatt az , Isten dicsőségére* szánt pénzbeli, a második rovat alatt a »természetben tett adományok* foglaltatnak; a harmadik rovat, t

az alaptőke javára, adakozók neveit, a negyedik a »vegyes adakozások*-at, az ötödik rovat az ^alapítványok*-at tünteti föl. Ide vonatkozólag legyen szabad csak azt megemlítenem, hogy, mig eddig az egyház részére tett kisebb fuvarozásokért is pénzt kellett kiadni, most megelégesznek az illetők, ha neveik az »aranykönyv®-be bejuthatnak. Egy kis hiúság biz ez, de legalább megszokják lassankint: nemcsak venni, hanem adni is Istennek. Az „aranykönyv* koronkénti felolvasása sokakra buzditólag hat s áldásos eredményeket hoz létre. Eleinte nagyon elszomorodtam, tapasztalva, hogy híveim sem a köteles egyházi tartozások befizetésével, sem önkéntes adakozásokkal nem sietnek egyházunk nehéz helyzetén könnyíteni. Szépen elmentek a templomi persely mellett, annélkül, hogy egy fillért is vetettek volna bele. Szűkkeblű nép ez, gondolám,, s csak szájjal imádja istenét. S most boldog vagyok, hogy az ellenkezőről tehetek vallomást. Avvagy nem szép jele-é az a hivek buzgóságának, áldozatkészségének, hogy az idén is, mint ez előtt két és több évekkel, 20 holdnyi rét lekaszálása s felgyüjtésével összesen 260 frtot szereztek szorongatott egyházuknak ? . . . A hol ilyen áldozatkészség van, ott még nem szabad panaszkodni. Olyan néppel még lehet boldogulni, csak a türelem és kitartás és lelkesedés ne hiányozzék a lelkipásztor részéről. Ezt tapasztaltam legközelebb is, s ha már panaszkodnom nem szabad, legyen szabad (habár nagyon jól tudom, hogy nem illik) dicsekednem. Egyházunk keresztelő-edényei ugyanis teljesen elavult állapotban vannak s nagyon itt az ideje, hogy helyettök újakat szerezzünk. Már régen mondogatom a jobb lelkű asszonyoknak, hogy ha egy kis jó aratás lesz, rakják össze filléreiket e szent célra. Ugy szintén a szószék színehagyott s elrongyollott posztója, valamint köröskörül a karzatok ótestámentomi festésű tulipiros tulipántjaí is nagyon sértették már a szemet s egyáltalában nagyon ráférne már templomunkra, legalább belől, egy kis csinosítás. Egyházunk pénztára azonban, mely a folyó kiadásokat is nehezen bírja fedezni, alig lesz mostanában abban a helyzetben, hogy ily „luxus articulusokra®(l) költhessen. Tehát forduljunk ahhoz az élő tőkéhez : a kegyes hivek buzgó szivéhez, — gondolám, és a gondolatot tett követte. Mindenekelőtt egyházunk kötelékébe tartozó egyik szomszédos major áldozatkészségéről ismert gazdatisztjénél kopogtattam, a ki, miként már más alkalommal is tette, a szószék diszes posztóval leendő bevonatásának költségeit egész készséggel magára vállalta, míg jószívű neje még nagyobb örömömre azzal lepett meg, hogy ő meg az urasztalára egy szép teritőt ajándékozni. Az első lépés e kedvező sikere a legszebb reményekre jogosította örömtől dobogó keblemet. Most már bátrabban fogtam kezembe az aláirási iveket, melyek egyikén gyülekezetünk nőit az új keresztelő-edények megszerzése, másikán a férfiakat a templom belsejének (urasztala, pap-szék, karzatok, ajtók stb.) befestése céljából adakozásra hívtam föl. Gyülekezetünk egy pár tehetősebb tagjai (ezek közt községünk jegyzője, nagyobb összeggel) nem is késlekedett nevét a gyűjtő ivekre feljegyezni s én a siker biztos reményében készültem adakozásra felhívó prédikációmra. Csakhamar azonban hirül veszem, hogy az aláírások sehogysem akarnak szaporodni s még az érdemesebb elöljárók is jobbra-balra mentegetőznek. — Az ügy veszve van, gondolám, ha vasárnapig a jobb módúak nevei mind ott nem lesznek az adakozók névsorában. S most eszembe jutott, hogy mit mondott egyszer a ref. convent ülésén annak nagy tekintélyű elnöke, midőn néhány conventi tag a supplicatiót, mint a koldulás intézményét, eltöröltetni óhajtá. ,A mi egyházunknak — ugymondá — ha fenn akar maradni, még ma is kéregetni kell!(

<

Es elindultam jó magam is kéregetni . . . azaz, mintegy 18—20 családfőt szépen megkérni, hogy erre és erre a szent célra ne sajnáljanak adni legalább egy forintot (kevesebbet is adhatnak majd a szegényebbek !) Es nagyon jól esett tapasztalnom, hogy nem is sajnáltak, sőt szívesen ajánlották meg férfiak ugy mint nők adományaikat, inkább azon bánkódván, hogy a mostani szük időben többet nem adhatnak. Es igy történt, hogy adakozásra buzdító prédikációm sem hangzott el visszhang nélkül, mert mikor a szószékről értesitém a gyülekezetet a tömeges aláírásokról, az istenitisztelet végeztével örömest ajánlotta fel kiki tehetségéhez képest adományait a szent célra. Igy ^történt, hogy eddigelé mintegy 130 frt gyűlt össze a kettős célra (befestésre s keresztelő-edényre) s alapos a remény, hogy nemsokára az egész előirányzott összeg (mintegy 160 frt) együtt leend. Ennélfogva a templom befestésének s részben újjáalakításának munkája már folyamatban is van s pár hét múlva, a mint az előjelekből látszik, egy igazán csinos és megnyerő belsejü templomban mondhatnak hálát a jó istennek, a ki bennünket idáig-segített. Hát ezek mind szép dolgok igy a papiroson, de csak az isten a megmondhatója, mennyit fő addig a szegény lelkész feje, mig idáig juthat. De ez már nem kérdés. A fő dolog az, hogy csak akarni kell s Isten segítségével megmozgathatjuk a kőkemény sziveket is, vagyis hogy triviális közmondással éljek: »a magyar ember, ha szépen kérik, az ingét is odaadja.® Lassanként talán akarva — nem akarva belejövök