Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-09-25 / 39. szám

zik; a miniszter tehát nagyon rossz szolgálatot tett a közügynek, midőn törvény által már rendezett s elintézett régi bajokat, civakodásokat s elfelejtett dolgokat, mintegy hajánál íogva ismét szőnyegre hurcolt s elintéztetésüket kérdés tárgyává tenni törekedett. Hogy azonban a sérelmes ügyekben kiadott miniszteri rendeletek alaptalanságát kimutassam, közlöm azokat egyenként és pedig lényegökben: Ezek a következők: A nagy-chlivényi ügyben 1880 april 4-én 9259. sz. a. kiadott vallás- és közoktatási miniszteri rendelet azt mondja, hogy: >;

>

A lelkészi illetmények körüli legfőbb fokú intézkedések az O Felsége kormánya által gyakoroltattak, s ily ügyeknek legutolsó fokon való elintézése az eddigi kivétel nélküli gyakorlat szerint is mindenkor ezen minisztérium által foganatosíttatott; következésképen a jelen ügy egyáltalában nem sorozható a magánosok azon ügyeihez, melyek az 1876. évi 6. sz. (és nem 16. sz., mert ez a végrendeletekről szól) 58. §-nak c) pontja szerint utolsó fokon a közigazgatási bizottság által intézendők el." A sövényházi ügyben 188 r március 4-én 5096 sz. a. kimondá a miniszter, hogy: „Az egyházlátogatási okmány (canonica visitatió) mindaddig, míg valamely ujabb törvény vagy szabályrendelet nem alkottatik, országos gyakorlat szerint kétoldalú szerződésnek, tehát oly jogügyletnek tekintetik, melynek alapján a jogelőd jogai és kötelezettségei a jogutódra is áthárulnak." A püspökii ügyben 1878. január 8-án 224. sz. a. azt mondja a miniszteri határozat: „Az egyházlátogatási okmánynyal, mely pedig ez idő szerint még a lelkészi és tanitói illetmények tekintetében döntő okmányul szolgál, igazoltatott az, hogy Püspökiben a fentebb érintett illetmények kiszolgáltatásának alapját az „úrbéri birtok" képezi : ez tehát nem személyes, hanem birtokkal járó kötelezettség, ily kötelezettséget pedig mindenki, valláskülönbség nélkül tartozik teljesíteni. A bánfalvi esetben 1880 ápril 25-én 11672. sz. alatt kelt miniszteri rendelet így szól: „Az egyházlátogatási okmány kivonatának azon tételéből „singulis colonis" kétségtelen, hogy a szóban forgó lelkészi illetmény a volt úrbéres birtokok terhét képezi, tehát az az ily szolgalommal terhelt birtok bármily vallású tulajdonosa által viselendő." A lechnici esetben 1881 március 23-án 5933. sz. alatt kelt miniszteri rendeletben pedig kimondatott, hogy: „Azon körülmény, hogy W. D. magát az emiitett 5

/4

(úrbéri) telekre nézve nem tulajdonosnak, hanem haszonbérlőnek vallja, őt a kérdéses illetmény kijárultatásától azért nem mentheti fel, mert jelen esetben a kifogásolt tartozás nem „személyes", hanem „telekhez kötött" terhet képezvén, lerovására nézve a fenálló rendeletek és törvényes gyakorlatnál fogva azon közadózások sorába tartozik, melyeknél a jogosult, a tulajdonos kutatása nélkül, követelését közvetlenül a tényleges birlaló irányában érvényesitheti, ki is, a mennyiben erre nézve a tulajdonossal szemközt kötelezettséget nem vállalt, ez ellen magát viszkereset utján kártalaníthatja." Az előadott miniszteri rendeletekből tehát az következik, hogy a) Az „úrbéri birtokok" után való kath. papi járandóságokra nézve a legfőbb lórum a minisztérium, b) hogy a canonica visitatió mai napig is teljes érvényű, s mint kétoldalú szerződés, törvényes erejű, c) hogy a kath. papbér fizetendő bárki által, midőn az egyházlátogatási okmányban ezen szavak fordulnak elő : „a singulis colonis", „a sessione" ,domo colonicali" stb. s mindezen kivételek doloebani kötelezettséget állapitanak meg. Hogy mennyire téves indokai vannak a fentebbi miniszteri rendeleteknek, hogy mennyire nem respectáltatik a tételes törvény és az anyagi magánjog, végre, hogy mennyire erőltetett kiindulási alap van e miniszteri rendeletekben, — azt nyomban kimutatom, ezt megelőzőleg azonban a protestánsok törvényes álláspontját szemben a minden törvényes alapot nélkülöző fentebbi miniszteri redeletekkel, sorolom fel. Az 1790/1 évi t. c. 6-ik pontja — véget akarván vetni a protestánsok és katholikusok közötti -villongások és háborúságoknak, rendeli, hogy : „az evangélikusok által a katholikus papoknak és iskolatanitóknak, vagy az egyház más szolgáinak akár készpénzben, akár természetiek, ben vagy munkákban eddigelé fizetett papbér vagy ágybér jövőre egészen megszűnjék, az többé sehol meg ne vétethessék, ha csak az evangélikusok az emiitett lelkészek szolgálatát önkényt nem használják, mely esetben azon cselekvényekért a katholikusokkal egyenlő gapbért tartoznak fizetni." Az 1848. 20 t. c. 2 §. szerint az e hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg. Az 1868. évi 53 t. c a mindkét felekezetű protestánsok egynémely ügyeit szabályozván, megerősíti a keresztény vallásfelekezetek között már az 1848. 20. t. c. alapján létesített helyes viszonyosságot. Különösen pedig az 1868. 53. t. c. 23-ik §. azt mondja és rendeli: „Különböző vallásfelekezetüek által lakott községben és városban, mely házi pénztárából egyházi célokra vagy valamely felekezeti iskola javára segélyt