Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-09-18 / 38. szám

a légből kapkodom, olyan publikumnak irván, mely nem ismeri a forrásokat, s nincs módjában utánam keresgélni, ha vájjon nem hazudtam-e? Biztosithatok mindenkit, hogy az ilyen beszédek teljesen alap nélküliek! En évek hosszú során át gyűjtött s szerzett eredeti és hiteles kútfőkből munkálkodom, s a mire egyszer azt mondom, hogy ez ugy — vagy amúgy van — azt nagyon megfontoltam már, s ha valamely énekre azt mondom : ekkor meg akkor Íratott, s a dallam innét vagy amonnét vétetett : az bizonyosan ugy van, — mert addig nem állítok semmit, mig valódiságáról az eredeti forrásból meg nem győződtem. Azok, kik egyszerű munkálkodásomat méltányolni szeretik, meggyőződhettek mar — legközelebb egy nagyhírű zenetudóssal folytatott vitatkozásom alkalmával is --- hogy utam helyes, értesüléseim, forrásaim jók. Hogy elszigetelt falusi helyzetemben — még eddig többre nem mehettem, nem az én hibám. Ezt „pro domo mea(

(

— el kellett mondanom 1 Béke velünk ! Kálmán Farhas. A magyarosítás a felvidéken. Az ez idei nyári vizsga alkalmával felügyelőségem alatt lévő Riohvald községben kezembe került egy evangelikus tanuló gyermek olvasó könyve, melynek címe : „Obrázkony slabikár a prvá citanka pre skoly evanjelické a. v. sostavil a vydal Jan Bezo ucitel v Senici. Tlacil Karol Gorisek vo Viedni, 1877 ; felnyitom s annak 54. 55-ik lapjain 49-ik számú „Verny slovak* című olvasmányra véletlenül bukkanok, melynek tartalma híven lefordítva magyaréi így hangzik : „Kicsi vagyok, de tót (slovák), tót lelkestűi s testestűi; ki a tótokat nem szereti, nem az én barátom. Egy úr nem régen szép aranyat igért nekem, hogy ne a tót nyelvet, de az idegent kedveljem meg. Hej uracskám, kevés becsületes embert látott ön, ha azt gondolja, hogy a tót a nyelvet aranyért eladogatná. Szép ez az 011 aranykája, de szebb az én nyelvem, melyet én nem aranyért, de az egész világért sem adnék el. És úgy semmi sem lesz a mi cserénkből; maradjunk csak a magunkénál : én a magam nyelvét, ön a maga aranyát tartsa meg békésen.4 Ekkép magyarosítják nálunk a jó hazafiak az iskolás gyermeket. Ezek az emberek elfeledik, hogy a tót is, ha Magyarország szülöttje, a magyar állam (ország) fia, hogy enélkül hazátlan és saját szülőföldjének ellensége, s hogy nemcsak kívánatos, szükséges, de kötelessége is anyjának a nyelvét, a magyar nyelvet megtanulni. Vagy nem restelli-e a tótajkú magyar ember, ha azt kérdi tőle egy külföldi, hová való s beszéli-e az ország nyelvét, és ő kénytelen rá azt felelni, hogy csak tótúl tud ? Azt hiszem, hogy a tótok nincsenek oly kivételes és kiváltságos helyzetben, hogy szülőföldjük nyelvét, mely nálunk a magyar, elismerni s megtanulni ne legyenek kötelesek; ily kivételes s kiváltságos állapotok sem a művelt, sem a vad népek országaiban elő nem földúlnak. Vagy talán avval akar némely tót kérkedni s arra büszke, hogy az egész világon csupán a tót képes rossz hazafi lenni?! Mert nálunk ez idő szerint, a ki a magyar nyelvet nem szereti, az nem szereti a magyar embert, rossz hazafi és ellensége sajat szülőföldjének Magyarországnak. Sokan nem képesek felfogni azt, hogy habár a magyar nyelvet nem bírják, mégis közjogilag, mint e hon fiai, magyar, vagy ha úgy tetszik, magyarországi emberek ők ; pedig ezen nézet helyességéről meggyőződhetnek, ha eszükbe juttatják, hogy p. o. az ágostai hitvallású evang. egyház Magyarországban nyelvileg három felé oszlik, u. m. magyar-, német és tótajkú egyházra; de azért senkinek sem jut eszébe azt allitani, hogy ezen egyházak valamelyike magyar, német vagy tót egyház lenne ; mert ez absurdum is volna, a mennyiben az egyház protest. és specialiter ágostai hitvallású evangelikus, és mert magyar, német és tót egyház nem létezik. Ez okból én azon nézetben vagyok, hogy azok is tévednek, a kik azt hiszik vagy állítják, hogy a róm. kath. hitre veszélyes következményű lenne a latin nyelv megszüntetése, illetőleg ezen nyelvnek a magyarrali felcserélése ; mert a nyelv s a vallás egymástól teljesen független és kivalólag nálunk az. Az, a ki csupán a tót nyelvet kedveli, és a magyar nyelvet idegennek tartja és gyűlöli, mint az emiitett könyvszerző tanitó, nem barátja, de ellensége Magyarországnak s mindennek a mi magyar; és nálunk ily egyének eltűretnek, sőt még tanítókként alkalmaztatnak, hogy megmérgezzék a zsenge gyermekek szivét és a hazának ellenségeket neveljenek. És mégis mennyi a panasz, hogy a kormány erőszakosan magyarosít. Pedig ha valamivel, úgy ezzel nem lehet vádolni a kormányt ; sőt épen ellenkezőleg a kormány sok mulasztást követ el e tárgyban vagyis inkább nem tesz semmit azon irányban, hogy az iskolákban a magyar nyelv taníttassák, különösen a felvidéki népiskolákban; jobb és észszerűbb volna nemcsak ellátni, de elárasztani minden népiskolát magyar könyvekkel, mint a hivatalos közlönyre költeni; mert ha valamely lapnak megadatik a „hivatalos közlöny* cím, az a nagyobb kelendőség kedvéért szívesen s ingyen elvállalja a törvények s rendeletek közlésének kötelezettségét. Nálunk a felvidéken a nép igen szegény s nem képes gyermekének legolcsóbb magyar könyvet sem megszerezni ; miért is határozottan merem állítani, hogy addig mig a kormány a népiskolákat magyar könyvekkel el nem látja; míg a népiskolai könyveket a kormány nem fogja nyomatni; míg a tanítókat a magyar nyelv megtanulására és tanítására nem fogja kényszeríteni ; mig a magyar nyelv tanítása körül nagyobb érdemeket szerzett tanítókat tisztességesen jutalmazni nem fogja: addig nálunk a magyarosodás pium desiderium marad, de soha nem valósul meg s mindaddig az eddigi gyakorlat szerint arra költeni nem csak felesleges, de valóságos bűn. De nálunk a felvidékkel senki sem törődik. Ez oly mostoha gyermeknek tekintetik a kormány által,