Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-08-28 / 35. szám

össze a Prot. Egyh. és Isk. Lapban, s nehezen tudnának árulni egy gyékényen. A mint megláttam, hogy Csepeli „Böngészete* nekem szól: igazán örültem. No legalább nem hiaba szóltam — gondolám, — remélve, hogy papi férfiúhoz illő komoly, eszmedús, erőteljes és tanúságos replikát olvasandok, melyben, ha figyelemre méltót, s netalán valami jót mondtam : méltánylást, ha hibáztam, jóakaratú útbaigazítást talalok. De midőn e helyett, Cs. P. ur jóakarat nélküli, gúnyos, mondhatni fitymáló „Böngészetét* olvastam : szomorúan tapasztalám, hogy vajúdó reményem egeret szült. „Szép, szép, mikor a fiatal ember ágaskodik* stb. Igy kezdi Cs. P. ur. Ismeretes frázis. Valahányszor fiatal ember szólal fel, vagy tesz valamit, az idősebb kor gyengeségére utaló önhittség nyomban elkialtja magát : ni ni a fiatal óriás, hogy ágaskodik, hogy fitogtatja magát. Nem szép dolog pedig a gúnyolódás. Az idősebb, tudósabb, tapasztaltabb férfiaknak, még kötelességök volna buzdítani s kézen fogva vezetni be minket az egyházi irodalom és gyakorlati lelkipásztorkodás mezejére, mint tanitja a madár repülni fiait, az anya járni gyermekeit. Nekünk papoknak példányképeink is vannak, kiket követni tartoznánk. Jézus és az apostolok a rajtuk ejtett sérelmeket szelíden tűrték; fenséges példa erre Pál apostol magatartása Festussal szemben, ki előtt midőn Pál, maga igazolásául előbbi életét elbeszéli, ez gőgösen így felel neki: „bolondozol te Pál!* A nagy apostol pedig nem neheztel, hanem a szelídség legmagasb fokával felel : „nem bolondozom nemes Feste, hanem igaz és józan beszédeket szólok.* (Csel. XXVI. 24.) Ha Cs. P. ellenem irt „Böngészetére, * az övéhez hasonló gúnynyal akarnék válaszolni: mily könnyű volna most nekem a „Böngészel* méltó visszhangjául odakiáltani Cs. P. fülébe Festus szavait! De ezt nem teszem, cz nem lenne szép, sőt én az ő festusi támadására is csak azt felelem páli szelídséggel : „igaz és józan beszédeket szóltam.* Ha pedig ezt tettem, mint Pál nem érdemelte meg Festus gorombaságat, ugy én sem érdemlem meg Cs. P. gúnyos támadását. Cs. P. ur szánakozik és csudálkozik „hasraesésemen* (?), mondván : „Nagyon ügyetlen s nem annyira nevetséges, mint inkább szánalmas hasraesés. Neki nincs panasza, hanem a többinek. Neki nem ég a háza, mégis ő kurjász.* Csudálatos! Cs. P. urnák nem fér a fejébe, hogy legyen ember, ki önzetlenül lépjen fel és irjon. Szerencsétlen az, a ki mindig pro domo szokott beszélni. Ha helyzetemet ugy ismerné, mint nem, belátná, hogy nekem nincs okom magam miatt panaszkodni, kivált az anyagi helyzetet, vagyis a kápláni jövedelmet illetőleg. Epen azért szánakozzék, csudálkozzék bár Cs. P. ur hasraesésemen: ismétlem, nem saját helyzetemről venném a színeket a kapláni mizériakat feltüntető kép festéséhez ; hanem vehetném mas derék, nalam sokkal kulömb és képzettebb, mégis nyomorgó kollegáim helyzetéről, kik az altalam emiitett igazságok súlyát — ha itt nyilvánosságra nem hozzák is — igen-igen érezik. De hiába beszélek én itt. Cs. P. feltette magában, hogy nem liisz, csak a káplánok ellen kardoskodik. Vagy tán az lehet oka hitetlenségének, hogy csak olyan káplanokat ismer, milyet e lap 24-dik szamaban elég kedélyesen leír, vagy csupán városi káplánokat látott ébenfa-pálcával, glacé-keztyűvel ? De ha igy volna is a dolog, kevesek példájából az egészre általánosan következtetni nem lehet. De meg kérdés, hogy az ilyeneknek is, az úgytetsző külső jóllét mellett nincsen-e más, még keservesebb mizériájuk ? Mert számtalan kisebb-nagyobb ága van azon mizériának, melyet én értettem, de a mely lelett Cs. P. nem gondolkozott. Tessék elhinni, az iparos-segéd nincs oly szubordinált helyzetben, mint sok káplán principálisával s annak háza népével szemben. Hány kisebb-nagyobb sértés, mellőztetés, gyanúsítás s szándékos boszantásban kell részesülnie a sokszor nagyon is szerény, becsületes ifjúnak ? És a bántalmak ellen egyetlen orvossága van : a türelem. De azért a világért sem állítom, hogy ezekkel épen ellenkező, nyugalmas, kifogástalan káplániák nincsenek ; mert tudom, hogy vannak s az ilyenek iránt nagy tisztelettel viseltetem. Cs. P. urnák azonban van egy tanácsa hozzám. Azt mondja : „110 hát szólítsa fel a többit mind az utolsó szálig, hogy kiáltsák ki világgá : nekem erős panaszom van* stb. stb. Risum teneatis amici! Hiszen csak mindenkinek van esze, hogy nem zúdítja nyakába a házat, nem gyújtja meg feje fölött a fedelet, hogy magát is oda fojtsa. Csoda, hogy azt nem kivánja tőlem Cs. ur, hogy photografiájukat is küldjein el az elégedetleneknek. De nem, Cs. P. ur előre tudja, hogy „ilyen káplánt aligha fognék találni száz közül tizet.* Okát is adja. „Mert — úgymond — nyilvánosan hazudni kevés ember mer. Mert határozottan nem igaz az, hogy a káplánok helyzete szívkeserítő mizerabilis volna.* A minapában Kossuth mondott ilyen formát Jókainak. Jókai nem védekezett, csak annyit mondott: „Kossuthnak minden szabad, neki egyedül a nagy világon.« En sem védekezem ; de a rám célzó sértést határozottan visszautasítom, s azt mondom : a mi szabad egy Kossuthnak, nem szabad az Csepeli Palnak. Cs. ur felületesen és elhamarkodva mondta ezt. A mai kor embereit épen az jellemzi, hogy nagy hangon kiabálnak igazságtalan dolgokat, de a valót kevesen merik leplezetlenül kimondani, mert a közmondás: „szólj igazat, betörik a fejed*, még mindig igaz. Hanem ahoz, hogy az ember meggyőződése ellenére és mindennapi példák lattára elcsűrje-csavarja a mások altal felfedett igazsagot : nemcsak bátorság, de egy kissé tág lelkiismeret is kell. Hogy a papság nem „boldogság hajója', azt én