Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-06-05 / 23. szám

tágítsunk, s a közélet terén se tekintsük őt teljesen zérusnak, mely sem nem oszt sem nem szoroz. Távol legyen tőlünk minden solidaritás az emancipátió túlzóival, kik a nőt a férfiúnak minden terén való utánzása által szende bájából teljesen kivetkeztetnék, s a javaslat ezt nem is akarja, mert hiszen ime csak korlátolt jogot nyújt neki, de végre is ne feledjü : a protestantizmus egyik legnemesb hivatását, hogy megértve a kor követelményeit minden józan reform terén elől lobogtassa zászlóját. Ne feledjük továbbá, hogy a nőnek a ker. egyházban kiváló hivatás jutott osztályrészül, ő az egyház jövendő oszlopainak zsenge csemete korukban első kertésze, az ifjú nemzedék legelső papja, apostola, a vallásos érzelmek első ápolója, ne feledjük, a mire a bizottság is helyesen emlékeztet védiratában, mennyi áldozatkészséget tanúsítanak, s mily tevékenységet fejtenek ki nőik az egyház érdekében, p. o. a nőegyletek s a gyámintézet terén, s mindezeknél fogva megérdemlik ők azt,hogy róla az ő szavuknak is adjunk az egyházban némi érvényt. De miért nem engedik meg akkor, hogy a nő is személyesen gyakorolja jogát, kérdi Igló. En nem látnék részemről abban sem valami veszedelmet és mégis helyesbítek tartom a képviseitetést azért, mert sok derék nőt épen a női szendeség tartana vissza attól, hogy a gyűlésekben személyesen részt vegyen, holott képviseltetés utján az ilyen is szívesen befog folyni az egyház ügyeibe. De miért nem adják meg neki a valaszthatasi képességet is ? épen azért, mert az emancipatió túlzóival nem tarthatunk. Presbyteriális, esperességi, kerületi gyűlésekre jarogatni, ott szónokolgatni. ritka nőnek volna kedve s a kinek volna, azért, őszintén meg mondva, nem tudnék annyira lelkesülni, hogy most lovagjául ajánlkozzam s érte annyi tekintélyes, tiszteletem, szeretetem annyi méltó tárgyát magaban foglaló egyház és testület ellen, mint Eperjes, és a collegium, Igló s a többi koronaváros ime lándzsát törjek. Nyomósabb érv az, a mit Igló a meghatalmazás igazolása következtében megnehezülő ügymenetre nézve mond ; ámde miért kellene ezen igazolasnak épen a gyűlés tartama alatt történnie? En ez igazolásra nézve egy nagyon egyszerű módot ajánlanék. Minden egyház nyitva tartana a lelkész vagy felügyelő vagy más megbízott kezénél egy könyvet, melyben a szavazattal biró nők s képviselőik nyilván tartatnának, a könyv vezetőjénél; ily megbízó nő s megbízott férfi tag személyesen jelennének meg beiratkozás végett az erre kitűzött időben s a közgyűlésen ezen nyilvántartási könyv, minden időkésedelem nélkid megadna a kellő felvilágosítást. Úgyde „nem a nők szavaznának, hanem a megbizott bírna tényleg kettős szavazattal*. Ennek a sorok közötti értelme az, hogy a megbízott nem megbízója szellemében szavazhatna s ez all ; csak hogy ennek minden választó ki van téve képviselőjével szemben, s ha az illető nőnek bizalmat az ő képviselője eljatszotta volna, amannak egyszerűen csak újból meg kellene jelennie a nyilvántartasi könyv vezetője előtt, töröltetni megbízottja nevét s más nevet íratni bele, és pedig minden indokolási kötelezettség nélkül. s

Úgyde akkor meg kellene a férfi tagoknak is adni a jogot, hogy magukat a közgyűlésen képviseltethessék?!' Én nem is látnék benne semmi nehézséget, hogy megadjuk, ha t. i. az illető alavetné magát szintén azon formaságnak, hogy a nyilvántartási könyv vezetője előtt megjelenjen s megbízottjának nevét bejegyeztesse s hasznát vehetnék legalabb azok, kik valamely fontos ügyet tárgyalandó gyűlés idejére kénytelenek szintén fontos magán ügyben hazulról eltávozni. „De hát a betegek nem vehetik hasznát, ők nem jelenhetnek meg a nyilvántartási könyvvezetőjénél?!* Igaz s én őszintén fogom őket azért sajnálni, de kivételt tenni s tőlök az írásbeli meghatalmazást elfogadni mégis nagyon meggondolni való dolog volna épen az Igló által felhozott alapos aggályoknál fogva, s végre is az illető beteg belé fog nyugodni, mert nagy külömbség van a közt, valamely jogot kivételesen egyszer, különös incidens folytán nem gyakorolhatni s a közt, hogy e jogtól teljesen meg legyünk fosztva. Úgyde hátra van még a legnyomósabb aggály, hogy t. i. az által a korteskedésnek tág kapu nyittatnék. En pedig erre csak azt mondom, hogy az asszonya vdloqatja: a szelíd, gyöngéd természetű nő nem korteskedett eddig s nem fogna korteskedni ezentúl sem, a mi pedig a „határozottabb characterű® nénikéket illeti, korteskedtek azok eddig is; vagy talan csak mi volnánk azok, a kik a választásoknál „a női befolyásnak hírét nem hallottuk volna* ? Bizony-bizony, a vágy, hogy akaratuk érvényesüljön, meg volt Eva anyánk leányainak nagy részében annak előtte is, s mindig jobb, ha meg van nekik a mód adva, hogy azt az önallóan legalabb megengedett uton is érvényesíthessék. (Vége következik). Quidam. A munka kezdetén. VI. Sárkeresztur, 1881. april 25. A mi nagyon is reális korunkban egyátalaban nem lephet meg, még az ideális célokért küzdő lelkésztársak ajkairól sem, az ilyenforma nyilatkozat: „Szép, szép az a lelkipásztori látogatás, dehát mi szükség van arra hazánkban, mit ér, mit használ az a mi népünknek ? Részemről azt gondolom, hogy a mi vallás-erkölcsi s társadalmi életünk számtalan fogyatkozásai elég meggyőző indokul szolgálnak arra nézve, hogy a magasztos hivatásán egész lélekkel csüggő lelkipásztor minden követ megmozgasson, s igy a lelkipásztori látogatásokat is lehetőleg gyakorlatba vegye, a józan vallásosság és tiszta erkölcs terjesztése, ápoLsa érdekében. Hogy mi haszna lesz a lelkipásztor ezen fárasztó munkajának hazankban, a mi különleges viszonyaink közt, azt természetesen csak több évi lelkiismeretes és kitartó működés után lehet majd alaposan megitélni. De micsoda