Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-10 / 15. szám

hagyja magát ragadtatni. Pár helyen Hegel dialektikája ellenében használ erősebb hangot, talán mert érzi, hogy az ellenmondásokból menekülendő neki vagy követőinek a dialektikához kell folyamodni, legyen bár annak a neve veal-dialektika. Az ilyen olvasók előtt azonban leghamarább gyanússá válik az az örökös közvetítés, az ellentétek mindegyikének részben elfogadása s ami még különösebb, azok mindegyikének meghagyása, mint történt ez a tér aprioritásának és aposterioritásának kérdésénél. Ugyan eíféle megoldásokra találtunk a jellem, a szabadakarat, okosság, célosság kérdéseinél. A monismus és pluralismus kibékítése kedveért majdnem látszattá vékonyította Hartmann a soknak reális világát. De nem kell mást emlékezetbe hoznunk, mint a Schopenhaueri akarat s a Hegeli eszme egyeztetési kísérletét, mi pedig alapja volna az egész rendszernek, hogy ítéletet formáljunk magunknak az elemek amalgamálásának többi sikerei felett. Ilartmannak, hogy a tapasztalati tudományokat a speculatióval, a speculativ rendszereket egymással csak annyira is össze tudja férkeztetni, jó ruganyos eszközre volt szüksége. Ezt meglelte az „Unbewusst" határozatlan fogalmában. A mi a tudaton kivűl van, de aminek léte felől ezer okunk van meggyőződni : abból a nagy ismeretlenből mindent lehet alakítani az okoskodás, még inkább a phantasia segedelmével. Es Hartmann ügyesen tudja találmányait értékesíteni. Egy rendelkezési alapot nyert abban, melyet a rendszer céljaira tetszés szerinti mennyiségben felhasználhat. Ahol az értelem nem tud magán segíteni, mindjárt kezénél van az Unbewusst, az megfejt mindent, feleleslegessé lesz minden további okoskodás. Hiszen a gondolkozásra is rábizonyítja Hartmann, hogy a tudattalan nélkül nem történhetnék meg, nem még egy ötlet, egy éle, sőt egy egyszerű érzéki észrevétel sem ; annyival kevésbé a szépben való gyönyörködés, vagy a művészi productió. Elismerem szerencsés gondolatnak ezt a tudattalant, ha a cél az: minden áron rendszert s pedig uj rendszert állítani, mely eredetiségével meglepje a világot. Egy világos tiszta fogalomnak metaphysikai princípiummá emelésével ily eredményt nem lehetett volna elérni. De — s ez már saját hibám — mert magamnak elképzelni nem tudom, nem is tudok vele megbarátkozni. Maga a törekvés — inductiv — tudományos eljárással speculativ eredményekre jutni akármily lehetetlennek tartsák is Hartmann némely bírálói — előttem igen tiszteletre méltó s ne legyen több I lartmann bölcselete — mint ezt az első kiadásban maga szerényen nevezi — egy uj hypothesisnél, az úttörő dicsőségét mindenkorra biztosítja mesterének. Kifogásom itt az „Unbewusst*-ot illeti. Talán mert az induktív részben mint instinctussal találkozunk először a tudattalanul s mégis célosan működővel, az Unbewusstban nem tudok mást képzelni, mint az instinctus abstractumát, melyben csakugyan együtt van a törekvés s a törekvéstől elgondolhatlan képzet. Ugy tetszik nekem, bármivé magasztalja is aztán Hartmann, mintha az instinctust generalizálná. S nem tehetek róla, ha a mindenségnek ösztönné változtatásában kevesebb örömet találok, mint akár az absolut észben, akár az absolut eszmében. Itt különben nem az a kérdés, tetszik-e valakinek az az Unbewusst vagy sem, hanem hogy többet vagy jobban fejt-e meg, mint az eddigi princípiumok. ítéljük meg Hartmann bölcseletét saját belső igazságából és igaztalanságából. Legtöbb bírálója Ilartmannak egyetért abban, hogy az „Unbewusst* bölcseletének inductiv része sikerült. Hartmann egészen az az ember, — a milyet ő maga kíván a nagy feladat teljesítésére, — ki a természettupományok haladásának mai színvonalán áll, Spallanzani, Blumenbach, Voigt, Ilelmholtz, Albers, Du Bois-Reymond, Flourens, Valentin, Parry, Elemming, Jessen, Autenrieth, Mayer, Elotow, Burdach, Widder és mások buvárlatainak eredményeit igen jól ismeri, méltatni tudja. De ugyanő nem szenved a legtöbb természettudós azon elfogultságában, melylyel a theologikus világnézlet ellen küzdenek. Ha a természettudós megelégszik a tények összegyűjtésével, összehasonlításával s az így föllelt törvényt nem akarja tovább alkalmazni, mint azon tüneményekre, melyekben érvényesnek találtatott, — az ellen nem lehet kifogásunk. De viszont nincs joga a természettudósnak sem tiltakozni az ellen, ha valakinek messzebblátó tekintete ugyanazon tényekből s pedig azok meghamisítása nélkül egy oly hypothesist állít fel, mely a tények homályos oldalára is világot vet. Ez idegenkedés minden theologiától annál inkább magán hordozza a makacsság bélyegét, mert akik legkonokabbul harcolnak a szerintök természetfeletti bejátszása ellen, ugyanők, habár más cím alatt beszélnek oly tényezőkről a természetben, melyek nagy hasonlatosságot árulnak el a célossághoz. Az életerő, szervező erő, képző, alakító eiő, teremtő törvény mire valók, hanem ha a theologia hypothesisének kikerülésére ? S Darwin fajkeletkezés theoriája nem szükségképen a theologiához vezet-e. Hartmannak egy Darwinista anonym bírálója hiába való erőfeszítéseket tesz, midőn a természeti kiválasztást a létérti küzdelemben a kevésbé célszerűnek rovására, az alkalmasabbnak és célszerűbbnek fennmaradását és terjedését mechanikus causalitásból akarná kimagyarázni, noha megengedi, hogy abból oly eredmény támad, mely a célszerűségnek lényegében megfelel. Én nem vállalnék felelőséget mindazon adatok hitelességeért, melyeket Hartmann a növény- és állatvilág életéből felhoz — s elismert tekintélyű tudósokra hivatkozva, — megengedem, hogy ezekben szerep jutott az analógiának is, nevezetesen emberi módjára érteimeztettek az állati és növényi élet tüneményei, tehát egyik-másik következtetésben lehet tulhajtás ; sőt az instinctusnak azon csodás tévedhetlensége ellen nem volna nehéz kifogásokat tenni: de a tények túlnyomó mennyisége nem hagy fel semmi kétséget, hogy a szervi működésekben ott kell lenni a Szellemi tényezőnek ÍS. , (Folytatása következik.) .. Dr. Bihari Péter.