Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-04-10 / 15. szám
A munka kezdetén V. Sárkereszt úr, 1881. márc. 9. Kedves Nagy tiszteletű Úr ! Hogy milyen nemes, sőt magasztos a lelkész hivatása, kitűnik már azon jellemző elnevezésekből is, melyekkel őt a szentírás s a gyakorlati élet megtiszteli. A tiszteletes tudós lelkipásztor: isten mellett munkálkodó szolga, isten titkainak sáfára, isten szolgája és profétája, isten igéjének hirdetője, Krisztus apostola és jó vitéze, a világ világossága, a gyülekezet angyala, a hívek lelki atyja, lelki orvosa, az Úr oltára körül forgolódó s benső tisztasággal ékeskedő kegyes és szent atya. Mind szép, mind jellemző epithetonok. Legjobban megragadta azonban lelkemet a „lelkipásztor* elnevezés. Nem régiben egy nagyobb temetés alkalmával csendült meg e szó füle mben s tovább elmélkedvén annak mély jelentősége felett, valami kimagyarázhatlan gyönyörérzet tölté el keblemet. Mily szép — gondolám, pásztora lenni annyi léleknek, őrködni az embernek legdrágább kincse, a lélek felett, legeltetni a gondjainkra bizott nyájat alkalmas és alkalmatlan időben, sőt szükség esetén életünket is odaadni a juhokért! Lelkipásztor ! . . . Vajon az vagyok-e én a szó szoros értelmében ? — Meghivattam hivatalomba, mint a gyülekezet rendes lelkésze beállíttattam, végzem az isteni szolgálatokat templomban és templomon kívül, egyházam anyagi felvirágzása érdekében tőlem telhetőleg munkálkodom : avagy méltó vagyok-e hát eme szép névre: lelkipásztor ? . . . Valami azt mondja nekem, hogy nem. Hacsak azt teljesítjük, a mit hivatalos kö telességünk előnkbe szab, haszontalan szolgák vagyunk, mondja a főpásztor, mert csak azt cselekedtük, a mit kellett cselekednünk. Az az igazi pásztor, a ki életét adja a nyájért, a ki miként ama jó pásztor, ismeri az ő juhait s ö is ismertetik azoktól. 1 la tehát valódi lelkipásztor akarok lenni, meg kell ismernem híveimet, — sugallá nekem egy benső szózat. Meg kell ismernem pedig nemcsak a külső arckifejezés után, hanem mindenekfelett benső mivoltuk szerint. Mert valóban csak az lehet jó lelkipásztor, a kinek szemei folyvást az ember lelki világára vannak függesztve, a ki mintegy tanulmánya tárgyává teszi a belső embert, hogy mint valami lélekbúvár, ellesse, kitalálja, a mennyire lehetséges, híveinek érzületét, s gondolatat, hogy tadjon olvasni azok lelkében, mint valami nyitott könyvben. Mert csak úgy lesz képes a lelki gondozás, a lelkipásztorkodás végtelenül nehéz, de kimondhatlanul jutalmazó tisztét méltóképen betölteni. Ezen és ezekhez hasonló gondolatoktól vezéreltetve kezdtem tehát hozzá a lelkipásztori látogatás nagy munkájahoz. Azt hivém, ily uton legkönnyebben megismerhetem híveimet s ezen közvetlen érintkezés alkalmával legsikeresebben teljesíthetem lelkipásztori liiva; tásomat. • Szükségesnek láttam mindenekelőtt (Máté X. 12. 13. alapján) ,a híveit látogató lelkipásztor*-ról egy tájékoztató prédikációt tartani. Előre bocsátva, — hogy a külföld: egyházak belső és külső felvirágzására, mily üdvös hatással volt az a körülmény, hogy a gyülekezetek lelkészei, nem kímélve időt és fáradságot, híveiket egyenként és rendszeresen meglátogattak, kijelentvén, hogy e példát én is követni akarván, a lelkipásztori látogatást gyülekezetem tagjai körében legközelebb megkísértem. Aztán így folytatám : „Mielőtt azonban hajlékaitok küszöbét átlépném, szükségesnek tartom megmondani, de e lépés szokatlansága miatt önkénytelenül fogjátok talán magatok is kérdezni: I.) Miért megyek én ti hozzátok? II) Mit kívánok én ti tőletek ?* — Az első kérdésre vonatkozólag híveim netaláni balvéleményét eloszlatandó, a többek közt így szóltam : „Ne higyjétek K. A., hogy én időtöltésbői vagy talán valami külsőies, akár egyházi, akár politikai célok elérése végett megyek ti hozzátok : az én látogatásom célja mind ennél magasabb, fontosabb, mert tisztán szellemi, valláserkölcsi természetű.® . . . „Békeséget hirdetni ; ez lesz egyedüli célja látogatásomnak." Nem kívánok pedig tőletek egyebet, folytatám a második részben, csak „méltó, lelkipásztort megillető fogadtatást. Csak azt kérem tőletek, tartsatok előttem nyitva nemcsak I hajlékotok, hanem szívetek ajtaját is.* Ilyen előzmények után indultam el aztán hivatalba lépésem után két hónappal, vagyis a mult év augusztus havának 31-ik napján a hívek látogatására. Egyik buzgó presbytert magam mellé véve, sajátságos érzések közt irányzám most lépteimet a falu legkülsőbb s legszegényesebb külsejű házai felé ! Vajon lesz-e valami haszna fáradozásomnak, kérdezém magamtól; vajon képes ieszek-e megfelelni a magamra önként vállalt feladatnak, és vajon olyan nélkülözhetlen szükséges-e a lelkipásztori látogatás, a mint azt magamban elképzelem s vajon nem a hiúság vezérli-e lépteimet, midőn olyanra vállalkozom, mi az egyházi életben nálunk eddig szokatlan volt s a mire oly sok érdemes lelkésztársam azt mondja, hogy az „lehetetlen* ?!.... De aztán mégis megnyugtatám magamat: Isten látja lelkemet, hogy mily igaz és nemes indokból teszem e lépést; hat nem elég-e ez nekem ? Félre a habozással : én keveset gondolok azzal, ha emberektől ítéltetem meg. Megteszem kötelességemet; az áldás, siker, a jó Isten kezében van. Jelszavam mindig az volt, most is az legyen : „ember tervez, Isten végez!* . . . Tehát csak bátran előre 1 . . . Beléptünk a jzegényes hajlékba A ház aszszonya minden tőle kitelhető szívességgel fogadott s egyszerre kifog) hatatlan lett a beszédből. Kevés idő múlva azonban célomhoz képest a családi viszonyokra irányzám a beszélgetés fonalat. A velem volt presbyter előre is informált ugyan egy pár szóval, de azért szuk-30