Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-20 / 12. szám

Azon tény, hogy az idézett törvények lehetővé tették a bpesti kir. itélőtabla határozatában nyilvánult magyarázatot, oly hiányokra vetett világosságot, melyeken segíteni nemcsak a vallásfelekezetek jogi helyzetének, viszonosságának és kölcsönös békéjének biztosítása érdekében, — mi magában véve is fontos állami feladat — hanem más fontos állami érdekek szempontjából is, sürgősen szükséges. A bpesti kir. Ítélőtábla magyarázatát tekintve, ki van mondva, hogy minden lelkész keresztelhet más felekezetbeli gyermeket, bevezetheti ezt saját anyakönyvébe, mert — igy szól az indokolás — ezzel a gyermek vallása nem változik s e cselekvényeket az 1868 : 53. t. c. nem tiltja. Hogy miként értelmeztetett előbb minden oldalró} a törvény, azt nem ismételjük és azt hisszük, nem fáraszthatjuk a mélyen tisztelt képviselőház figyelmét azzal sem, hogy mily dogmatikai jelentősége, mily hatálya van a keresztelésnek a vallásfelekezetbe való fölvétel tekintetében. De ha áll az, hogy a keresztelés fölvételi hatályára vonatkozó eltérő felfogás lehetőségénél fogva, keresztelhető a törvény szerint más keresztény vallásfelekezethez tartozó gyermek : akkor kétségtelenül állania kell annak is, hogy az 1868 : 53. t. c. 12. §-ban világosan megjelölt tagjai nyilvántartására, minden vallásfelekezetnek csak egy lényeges eszköze marad, t, i. a felekezetéhez tartozónak bevezetése saját anyakönyvébe. Ez pedig csak ugy történhetik, ha az, a ki a keresztelést teljesítette, köteles azonnal értesíteni s a bizonyítványt az anyakönyvbe bevezetés végett megküldeni azon lelkésznek, ki birói nyilvántartására kötelezve van. E nélkül egyetlen egy felekezet sincs azon helyzetben, hogy a törvény szerint hozzá tartozó tagoknál akár a vallásoktatásra nézve, akár egyéb tekintetben kötelességeit teljesíthesse, vagy az 1868 : 53. t. c. 12. §-ába ütköző visszaélések esetén jogait gyakorolhassa, a sérelmek esetén orvoslást kereshessen. Mert hiszen számos esetben tudomása sem lehet a híveire gyakorolt törvényellenes befolyásról. És ha nem nyújt módot a törvény, hogy minden vallásfelekezet nyilvántarthassa, kötelességeikben ellenőrizhesse, jogaik gyakorlatában oltalmazhassa saját tagjait, lehet-e kétkedni abban különösen az eddigi tapasztalatok után, hogy mindazon téritvény, ígéret, rendelkezés, mit az 1868 : 53. t. c. 12. §-a semmisnek nyilvánít, az illető vallásfelekezetek részéről való őrködés és ellenőrzésnek számos esetben lehetetlensége folytán, a törvény betűje és szelleme ellenére tényleg hatályhoz jut. És mivel lesznek természetesen oly esetek, melyek napvilágra jőnek, lehet-e kételkedni, hogy a súrlódások és bajok, melyeknek elhárítása az 1868 ; 53. törvénycikknek egyik főcélja volt, ismét felszínre kerülnek ? E törvény oka és célja, s egész szelleme követelik, hogy minden gyermek azon egyház anyakönyvébe vezettessék be, melyhez az minden ellenkező intézkedés semmis volta mellett, e törvény 12. § a értelmében tartozik. Követeli azt az anyakönyvnek természete is, mert igaz ugyan, hogy az anyakönyvek vezettetnek az állam részére is, vezetésüknél figyelemmel tartatnak az állam szükségletei is, de annyi tagadhatatlan, hogy azok az egyházak sajátjai, azokat az egyházak vezetik, azok fentartási, vezetési s őrzési költségeit, és pedig ami a protestáns vallásfelekezeteket illeti, minden kétségen felül az egyházak viselik. És tagadhatlan az is, hogy nincs egyház, mely ne azon szempontot tartaná maga előtt, hogy az saját hívei bejegyzésére és nyilvántartására van rendelve. Ennek pedig az a következése, hogy minden egyház azt, a kit anyakönyvébe bevezet, mint saját tagját kívánja tekinteni, minél fogva oly egyének bevezetése, ki más vallásfelekezethez tartozik, a mennyiben egyidejűleg legaláb az anyakönyv kivonata nem közöltetik az illetékes lelkészszel, már önmagaban az 1868. 53. t. c 12. §-ba ütköző cselekmény kísérletének tekinthető. Éreznie kellett ezeknek igazságát a budapesti kir. itélő táblának is, midőn emiitett határozatát meghozta. Mert midőn felhozta inditó okaiban, hogy a más vallásbeliek megkeresztelését nem tiltja a törvény és az anyakönyvekre nézve átalában a fennebbiektől eltérő felfogást nyilvánítva, a más vallásbelinek anyakönyvezését sem találta büntetendőnek, mégis szükségesnek találta megjegyezni, miszerint: „önként értetődik, hogy ha az ág. hitv. lelkész az anyakönyvi kivonatot hivei nyilvántartása céljából, a kath. plébániától kikérné, az neki haladék nélkül kiadandó." Mi ezen felfogássál már csak azért sem érthetünk egyet, mert nem ismerhetjük el, hogy a kötelesség teljesítése kérelemtől függjön. Nem tekinthetnénk továbbá ily szabályt egyébnek félrendszabálynál, mert az anyakönyvi kivonat közlése elmaradhatna minden oly esetben, midőn az, mivel a keresztelésről és anyakönyvelésről nem tudna az illető lelkész, nem is kéretnék. Mind a mellett idéztük a megjegyzést, mert ez is rámutat azon tényre, hogy ha ekkép magyarázható az 1868 : 53. t. c. s az 1879: 40. t. c. 53. §-a, mint az a kir. itélő tábla magyarázatában jelentkezik : akkor kétségtelen, hogy az 1868: 53. t. c. saját szelleméből kifolyólag is hiányos, hogy nem állapította meg a rendet és viszonosságot az anyakönyvek vezetésére nézve s ebből folyólag hiányos az 1870: 40. t. c. III. fejezete is, mely a vallásfelekezetek viszonosságán alapuló fontos kötelességet nem látott el t. büntetőjogi tanácsával. Mind a kettőre pedig szüksége van az államnak is, mert elutasithatlanul követeli ezt, a már felhozott okokon kivül, önmagában az anyakönyvek rendes vezetésének az anyakönyvekben való kellő eligazodással kapcsolatos nagy fontosságú érdekeknek biztosítása. Ha minden keresztény felekezet lelkésze bevezethet bármely más vallásfelekezetet anyakönyvébe : akkor