Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-06 / 10. szám

város határában levő apai, illetőleg nagyapai örökség tárgyában. Hogy mennyi lehetett ez az örökség s mit érhetett, erre nézve tájékozást nyújt Révész Imrének 1857 aug. 21-ről Debrecenből keltezett s N.-Kallón lakó testvéréhez irott levele, melyben testvérét értesíti, hogy ,Tóth Imre nevü ember kéri a halasi földet megbízottjuk Révész Györgytől 3000 váltóforintért * ; de ekkor még el nem adták. Kún-Ilalasról szakadt tehát Révész Imre atyja Szabolcsvármegyébe, oly úton-módon, hogy Debrecenben elvégezvén iskoláit, a jelen század második tizedében, az akkori szokás szerint, rektoriára ment Tisza-Dobra, szabolcsmegyei községbe, olyan szándékkal, hogy ennek bevégzése után papi pályára fog lépni. Azonban másként történt. Történt pedig az, hogy megismerkedvén a rektori lakkal átellenben levő Beke család szép sarjával, Beke Sárával, feleségül is vette s így lépett a jegyzői hivatalra és költözött Uj-Fehértóra, hol : Susanna, Pal és Imre gyermekei születtek. Révész Imre tehát kún fiú volt. A legkisebbik gyermeket Imrét, anyai nagynénje, Beke Erzsébet, Vajda István a Gróf Andrásiak tisztjének neje, miután ezeknek gyermekök nem volt, egy éves koraban szüleitől örökbefogadás képen elkérte s elvitte Tisza-Dobra. Dobon végezte az elemi iskolakat, hol — mint maga beszélgette később Pál bátyjának, a hideg kemencze rongyos patkája mellett térden tanulta és írogatta az abé-abot. Még a kis Imre elemi iskolázási idejének tartama alatt nénje, illetve Vajdáék B. Újvárosra mentek, hol Vajda a Semsey-uradalomban kasznárul alkalmaztatott. Imrét is magokkal vitték s Újvároson is iskoláztatták. B. Újvárosról — Pál bátyja elbeszélése szerint — Vajdáék Debrecenbe vitték a főiskolába gyermeket, és darabig taníttattak. Időközben azonban a Vajda anyagi viszonyai megziláltatván, meg akarta tagadni Imrétől a neveltetési költséget s azt kívánta, hogy a fiú menjen mesterségre. Midőn ezt értésére adta Vajda, a fiú kiült a tornácra, az ablak alá és el kezdete keservesen sírni, hogy ő mesterember nem lesz. Meglátván és hallván ezt nagynénje, biztató szavakkal fordult hozzá, hogy ne sírjon s míg ő él ne féljen; mert az utolsó garasát is oda adja iskoláztatására. Valóban szüksége is volt e nagynéni segélyére; mert már ekkor Imre édes apja, ki 1829-ben Uj-fehértóról Nagy-Kálióba hivatott jegyzőnek, az utóbbi helyen 1835-ben elhalt; anyja pedig oly szigorú anyagi helyzetben maradt, hogy tanulni vágyó Imre fiát nem segíthette semmi költséggel. Nagynénje segélye mellett folytatta tehát tanulmányait; de bizony igen nehezen ment az ő dolga, annyira, hogy kénytelen volt a szükségtől szorongatva Böszörménybe menni praeceptornak. Böszörményből pedig még ő segítette nevelő szüleit, Vajdáékat azzal, hogy a buza fizetését elküldözte nekik Újvárosra ; a mi hálás, jó szívének igen szép tanúbizonysága. Mar ekkor kezdte gyakorolni az önsegély elvét s becsülni a takarékosságot. Böszörményben ismerkedett meg egy az iskolával átellenben levő asztalos műhelylyel, hol az asztalos mesterséget ugy elsajátította, hogy később minden az asztalos munkához szükséges eszközöket beszerezvén, a szünidők alatt folyvást asztalos-munkák készítésével foglalkozott. Az asztalos mesterséggel járó foglalkozást még debreceni pap koraban is folytatta egész addig, míg a nagy templomtól lakását a kis templom mellett lévő paplakba tette át, mikor műszereit N.-Kallón lakó s most is élő Pál bátyjának ajándékozta. Hogy apja halala után nehéz körülmények közé jutott, azt már érin tettük. Hogy a szigorú viszonyok diák életén át folyvást tartottak, legalább sok ideig, arra nézve idézek azonnal egy pár leveléből, melyekből kitűnik, hogy őt a sanyarú sors nem törte meg, mint olyan sok ifjat és embert ; sőt küzdelemre ösztönözte, hogy birkózzék meg az ellenséges viszonyokkal is. Azután szemlélődésre, a világban való komoly széttekintés s önállóságra szoktatta. Ki tudja nem e viszonyokban leli-e lélektani magyarázatát az a roppant ellenállási lelki erő, melyet 1860-ban Január 11. a pátens alkalmával tanúsított, midőn Gr. Lónyay, Tisza Kálmán s többek kérvényezési indítványával szemben tiltakozási javaslata mellett állhatatosan megmaradt ? ! és 1869-ben, midőn a közös iskolai áramlat ellen birokra kelve mintegy az általános, országos közvéleménynyel szemben a felekezeti iskolák fenntartása mellett oly szilárdul állott, hogy álláspontjának védelmére, egy magára támaszkodva, „Figyelmezőjét4

aldozattal is kiadta és sok embert magának nyert meg, mint előbb a pátens alkalmával való küzdelemben ? 1 . . . A levelek, melyekből ezen lélektani fejlődésére s erős lelkének szilárdítására mar 16 éves korában következtetni lehet, im ezek : 1842 junius 30 án, első éves diákkorában — ma VH-ik gym. osztály -- ir Pál batyjának Miskolcra egyebek közt a halasi föld árendájáról is s árvasága és nehéz helyzete felett ekként panaszkodik : „Nincs semmi fénysugár, mely éjbe borult árva fejünket megvilágítaná, pusztulunk uram, pusztulunk annyira, hogy egyszer semmivé leszünk. Tulajdon szorgalmunkra kell tehát támaszkodnunk, mert minden jószágunk elenyészik. Én most első éves diák izzadok a tudomány pályáján, de még 8 — 9 év van előttem, akkor van elérve célom.4 Az is jellemző reá, mint 16 éves ifjúra nézve, a mely időszakban sokan még öntudatlan állapotban élnek, hogy R. Imre már ekkor idősebb bátyjának ily tanácscsal szolgál 1842 aug. 15 irott levelében „igyekezzék, hogy Miskolcon, mely a pallérozódásnak műhelye, Ízlését minél jobban kifejthesse, s ezután majd nagyobb városokban is, mint Pesten, Bécsben a pallérozódásban meglehetős részt vegyen.4

1842 okt. 10. így ir Pál bátyjához, ki mint szűcs mesterségen levő ez időtájt vándorolgatott; „özvegy Révész Jánosnénál lakom, a Péterfia utcában, miután Révész János (Révész Balint szülei) Szentmihálykor meghalt, s most másod éves diák vagyok.4

Ajánlja bátyjának, hogy Londonba is kimenjen vándorolni „mert csak így lesz igazi mester a mai világban." 1843. aug. 14-én irt levelében: a sok ülés