Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-06 / 10. szám

miatti aranyeres bántalmakról panaszkodik s vélelmezi, hogy ez nemzetséges nyavalya náluk. 1844 febr. 3. irt leveléből az tűnik ki, hogy már ekkor nevelősködött, mert irja, hogy „tanítványa szüleitől pénzt vár* s egész határozottsággal irja bátyjának, hogy a kölcsönkért pénzét, ha ,lopja is megadja*, „de senkitől mástól az ég alatt ő költsön nem kérhet.* Hogy az utazást s az ily módon szerezhető ismeretgyüjtést és a pallérozódást nemcsak másoknak ajánlgatja, hanem a mit így mond, lelkéből mondja és így követi is, világos 1844 aug. i-én kelt soraiból: az elmúlt Pünköstkor Kolozsváron voltam, szeptember i-én pedig indulok Debrecenből Pestre, Pozsonyba és Bécsbe u. m. utazás kedveért s meglehet, hogy Bajára, — hol akkor bátyja tartózkodott — és Halasra is elmegyek.* A mostoha sorstól nem tud szabadulni még ez időtájt sem. Erre vonatkozólag irja 1844 nov. 7. Debrecenből anyjának N.-Kálióba, hogy : „szomorúan vált meg Újvárostól, nem mintha sajnálná Újvárost, hanem mert sorsa igen szomorúra fordult.* Egy pár év múlva már könnyebb kebellel irja bátyjának 1847. apr. 27. Debrecenből, hogy a halasi földet adják el: mert már ő is lehet valamivé, ha akarja, vagy káplán vagy pappá; tehát „a pénz kell ruhára, könyvekre stb. és utazást is akar tenni.* íme már anynyit jött-ment s még mindig és folyvást egy nagy cél: az önképzés, az öntökélyesités lebeg szemei előtt, ehhez pedig könyvre s utazásra van szükség s ezekre törekedik állhatatosan. Minő ellentét, minő ég és föld külömbség : ő és mi, mai nemzedék ! Neki tudomány ismeretek, nekünk pedig minél előbb egy kényelmes, nyugodalmas parochia a legforróbb vagyunk, a hol aztán néma csendben az életet szép lassacskán „elpipázzuk.* A ki tudja, hogy Révész Imre mily szerény volt roppant tudományos ismeretei mellett s mennyire irtózott a magasztalásoktól, a tömjénfüsttől, arra nézve nem érdektelen ez érzelem s magaviselet forrását a nagy férfiú saját levelében láthatni. Említve volt már sok lapban, közelebb Ballagi Aladár úr is felhozta a boldogultról irt szép necrologban, hogy 18 éves korában az egyetemen e kérdés megfejtésével: „mi az oka, hogy Magyarország fennáll és nem enyészett el, mint a hunnok, gepidák, avarok s más népek által a Duna és Tisza mellett alapított birodalma,* a pályadíjat megnyerte. Erről 1847 febr. i-én Debrecenből így ír: „azon munkám, melyet ezelőtt másfél évvel Pestre az universitáshoz írtam s küldtem, a jutalmat elnyerte ; a mint ezt nyomtatásban elolvashatja a Nemzeti Újság január 18-diki s a Budapesti Híradó január 22-diki számaiban. Ezenkívül itt a collegiumban egy másik munkám hasonlóképpen jutalmat nyert. Ezt adja tudtára az adonyi bátyánknak is, hiszen mindketten tudák e munkáim fogantatásat s reménylem, hogy most osztoznak velem az örömben s egészségemért megisznak egy pohár bort. Egyébiránt, ha szükségtelenül mások előtt beszél' getnék ezt, dicsekvés lenne, a mi nem mutat higgadt lélekre. * Már ekkor csontosodni kezdett lelkületében az a puritán szigorúság, mely később őt oly tiszta s jellem tekintetében is magasan kiemelkedő nagysággá, valódi példányképpé, oszlopférfiuvá emelte. Ez a puritán, mint Balogh Ferenc ur kifejezé, cátói szigor vonul el már diák-korában minden levelében szemünk előtt. A többek közt 1848. febr. 22-én — a miatt, hogy Pál bátyja levele vétele után tüstént nem válaszol neki, így ir szeretett bátyjának Debrecenből : „pontosság és rendszeretet nélkül pénzünk semmi, becsületünk is nagyon kevés leend bármikor, ez szent igazság.* íme Ily „önképzőben* nevekednek s izmosodnak a cátói és kálvini puritán jellemek. Emlékezhetik rá, a ki valaha levelezésben volt b. e. Révész Imrével, hogy ő mindig pontos volt a válaszolásban, de pontos, rendszerető és alapos volt minden tettében, minden munkajában. (Vége következik.) Görömbei Péter. Az ,,Unbewusst" bölcsészete. (Folytatás.) A Ill-ik rész 12-ik fejezetét, melynek címe: az akarás esztelensége és a meglét nyomorúsága, annak vizsgálására fordítja, vájjon a fennálló világnak jobb-e lenni vagy nem lenni. Plató, Kant, Fichte, Schelling műveiből vett idézetekkel kezdi meg a világfájdalmas okoskodást. De — teszi fel magának a kérdést — a melancholia talán csak a kiváló szellemek szomorú osztályrésze. Ne higyjük. Egy minden tekintetben irigylendő, művelt, boldog embert férfikora delén haldoklása közben, ha megkérdeznénk, akarná-e mindezeket még egyszer átélni, higgadtan megfontolva a dolgot, bizonyára inkább választaná a nemlétet. Hát még a nyomorban sinlődők óriás többsége ? Mindenkit az tesz boldoggá vagy boldogtalanná, amit érez. Legyen bár valóság, vagy csak illúzió, amit képzelünk : az érzelem mindig igaz és jogosult. A kedv és fájdalom realitása subjectiv s csak ennyiben, tehát közvetve objectiv. Az ember csalja magát, s csalni akar mást is boldogságának látszatával. Az önfentartási ösztön elhiteti velünk, hogy mert kedvelnünk kell az életet, tehát kedves is az. Innen a halál félelme, holott a halaiban megszűnik minden fájdalom. Ugyanez az eset minden szenvedélynél, szerelemnél, becsületnél, hírvágynál ; még a csalódás sem tud bennünket kijózanítani, mert ott kecsegtet bennünket a remény. Csakis a növekedő tudatos érzelem képes szétoszlatni az illúziókat. Az illúziónak három stádiumán kell keresztül mennünk, míg a boldogság álmából kibontakozhatunk. Első illúziónk az, hogy a boldogságot a világ jelen fejlődési fokán, tehát a mai individuumok által elérhetőnek gondoljuk. Schopenhauerrel egyezőleg, kinek különben szemére veti, hogy a világ nyomora miatt nem veszi észre a vilagberendezés bölcseségét s a bűn fogai-