Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-21 / 47. szám

Ha a polgári jog-, s törvénykezési vagy fegyelmi eljárással viszonyítjuk a dolgot, — mint ez, fajdalom: mai napság az egyházi téren is, nagy divatban van —azt kell mondanunk, hogy kegyelmezési joga, a ref. egyházegyetemben, (hol nincsen úgynevezett csalhatatlan fő, alias : pápa) senkinek sincsen, mert e jog csak személyi jog s honunkban egyedül a koronás főnek van fentartva. Ref. egyházunkban azonban egy nagy, egy magasztos elv képviseli, helyettesíti az egyént. . . Egy krisztusi elv, mely a ^humanismus* neve alatt a polgári téren is hova-tovább nagyobb hódítást teszen. E krisztusi elv emez evangyéliomi szavakban van kifejezve ! »Nem akarom a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.* E krisztusi elv ömlik el a ret. egyház minden eddigi törvényei s rendszabályai felett. Ez látszik kánonaink szelleméből, hol a ,megtérésre, megjobbulásra* — oly nagy suly van fektetve. Ily szellemben szól az 1646 ki nemzeti zsinat XVII ik végzése is, melyben ez mondatik „egy időre állomásukról elmozdíttatnak, míg nem jobb eszökre térve, megtérésöknek nyilvános jelét adják s az anyaszentegyház kegyét magoknak kiérdemlik. Amit ha teljesítenek, attól nagy örömmel vétessenek ismét kegyelembe s állíttassanak vissza előbbi helyzetökbe. Kezdetleges és így sok tekintetben hiányos törvényeink, nem látszanak eléggé, legalább positiv módon intézkedni arról : ki vegye ismét tényleg kegyelembe az illetőket, de negatíve gondoskodik erről is a LXXXIX-ik kánon, mely az egyházmegyei gyűlések jogkörét körvonalozva így szól: »valamely egyházi szolga végleges örök letevésének, kirekesztésének stb, valamint a közitélettel letettek, vatji/ elutasítottak visszafogadásának és bevételének hatalmát, mely egyedül a kerületi gyűlésnek (provinciális synodus) joga, magoknak épen ne igényeljék. Azt hiszem, e szavakban nyilván ki van fejezve : Kié a megkegyelmezés j)ga ref. egyházunkban ? Kétségen kivül ez, míg a jelen alapon állunk, míg azt a zsinat, — a legilletékesebb helyre — önmagához nem teszi át — nem más, mint egyedül a kerületi gyűlés joga. Ezek szerint, midőn a tiszántúli egyházkerületi közgyűlés T. L.-nak kegyelmet adott, törvényszabta jogkö* rében tette azt. Más kérdés azonban a fenforgó esetben, vájjon eléggé correct s tapintatos volt-e eljárása ? ? Erre meggyőződésem szerint nem felelhetek igennel. ' Nézetem szerint a T. L. kérvényét, határozathozatal előtt át kellett volna tenni az illetékes egyházmegyére, a melynek utján az elmozdító ítélet az e. kerület zöld asztalára került, hogy az a tényállásról meggyőződést szerezve, s egyszersmind a mezőtúri egyház hangulatát, presbyteri vagy szükség esetén közgyűlés utján kipuhatolva s az esélyekhez képest előkészítve, saját tapasztalat és meggyőződésen alapuló (kedvező vagy nem kedvező) véleményével terjessze vissza végleges elbírálás végett az e. kerületre. Szerintem ez lett volna a fokozatosság szem előtt tartásával teljesített correkt eljárás; de ez lett volna egyszersmind a tapintatos eljárás. Ki tudja talán, ha a mezőtúri egyház presbyteriuma megkérdeztetik, felmerülnek e a később kifejlett zsurlódások, tiltakozások. Vagy rosszabb esetben nem más mederbe csap-e át a megkegyelmezési ügy ? nem másként fog-e megoldatni a ma már oly nagy port vert s mindegyik félre nézve kellemetlen stadiumba jutott kérdés. De elvi szemléltetést Ígértem, nem akarok a dolog tárgyi fejtegetésébe bocsátkozni. Szerintem a fokozatosság elve, a kegyelmi ténynél is, legalább ott, hol az helyhez kötött természetű, figyelemben tartandó. És itt a másik sarkponthoz jutottam. Jogosult-e a heves-n.-kunsági egyházmegye ismeretes határozata az e. kerület kegyelmi tényével szemben. Ha az egyházmegye kifejezést ád a fokozatosság elvén s ez által jogkörén ejtett sérelmének, ez szerintem jogosult. Es erre igen kedvező alkalom lett volna az egyházkerület kegyelmi tényének felolvasása. De az ügy tárgyilagos oldalába bocsátkozni akkor, midőn az egy felsőbb fórum által (bár jól vagy rosszul) elbírálva lett, szerintem soha sem jogosult. Az ily eljárást a jól értelmezett jog- és ügyrenddel összeegyeztethetőnek még akkor sem tartanám, ha ez oly jogkörbe nem vágna át, mely a fentebb idézett kánon szerint, egyedül az egyházkerületé. Nézetem szerint tehát az egyházmegyének csupán sérelmi-felirás, vagy jelszólamlási joga volt. De térjünk a hannadik sarkpontra, mely a nevezett egyházmegye lelkészeinek óvástétele T. L befogadása ellen. Szerintem az egész ügyben ez a legkényesebb pont. Volt-e szükség e föllépésre. Szeretetlenség, vagy talán korlátolt felfogásból eredett ez, ily kérdéseket hallottam fö lvettetni. Én az egyházmegye lelkészi karát szinről-szinre nem ismerem, de azok közül, kik e nyilatkozatot alairták (8 v. 9 nevet említettek előttem :) többeket van szerencsém ismerni, kikről bizton állithatom, hogy egyik sincs krisztusi szeretet híjával; lelki korlátoltsággal annyival kevésbbé vádolhatók. Hiszem, hogy közülök egyiket sem terhelheti Hugó V.-nak, a társadalom s annak törvényei ellen Vall Jean alakjában (Nyomorultak) oly meghatóan tükrözött s méltán emelt vádja ; sőt megvagyok győződve, hogy az üldözés szelleme egyiknek szivéhez azért sem találna nyilt ajtót. Én ugy vélem azért, hogy ez óvástételt egyfelől az egyházmegye mellőzése feletti sérelem érzet szülte, mely a felfokozottság hevében nem találta meg kifejezése rendes útját ; másfelől pedig a somogyi egyházmegyének, egy a szóbanlévő egyénre vonatkozó, s erkölcsi magasabb érzet- és felemelkedettségre hivatkozó végzése, s ez által kifejlesztett úgynevezett közvélemény. Igenis ! hitem szerint az illetők Scilla és Charibdis közé jutottak, a keblökben élő krisztusi szeretet és meg-