Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-21 / 47. szám

Még egy nagy erőfeszítéséről kell a német speculationak valamivel többet szólnom, miután a Hartmann bölcseletével az áll legközelebbi viszonyban. Akár csak Göthe Faustjának töprengéseit olvasnók a negyedik evangyéliom első szavainak értelmezése lelett : mi is volt hát az, ami kezdetben volt? Kezdetben volt a szó, — nem, az ige, — nem, az eszme, — az sem, kezdetben volt a tett. Schelling az emberi szabadságról (1809) irott művében, midőn már Böhme hatása alatt volt, hogy a pantheismust kikerülje, mely istent teszi a rossznak okává s a dualismust, mely szerinte az ész kétségbeesésének rendszere, azon tételt állítja fel, hogy végalapjában nincs más lét, mint az akarás. De meg kell különböztetnünk a létézőtől a létezés alapját. Emez az örök természet, a homályos értelmetlen vágy ; amaz az értelem, a vágy szava. A kettőnek azonsága az isteni szeretet, a szabadon teremtő akarat. Más célból s más eredménynyel fogja fel a mindkettőjöknél fichtei eredetre utaló gondolatot Schopenhauer, hogy a lét akarat. Schopenhauer a tudalomból indul ki, mely szerint mi magunkat idői és téri, az ok törvényének alávetett lénynek, azaz tüneménynek tartjuk. De arról is van tudalmunk, hogy akarunk, s ez akarás teszi a mi lénye- ! günket (An sich.). A tiineményi világ »an sich-je szintén nem más, mint az akarat, az a törekvés, mely a testek gravitatiójában, a növények, állatok tenyésztésében, az ember cselekvésében, mindenütt elárulja magát. Ez kivül van a causalitas törvényén, az alanyi érzeteinkhez csatlakozó e ratio fiendi-n, mi nélkül mi változást gondolni nem tudunk, tehát nem objectum, továbbá oknélküli (grundlos) az egy és minden. Ez akarat teszi az ember jellemét s a dolgok qualitását. Az akarat fokozatának megfelelnek a változatlan nemek, melyeket az egyedek saját rovásokra tartanak fenn. Az egyes tehát, mint a Védák bölcselete s félig-meddig a keresztyénség is tanítja, semmi ; a dolgok egyenkéntisége attól van, hogy azokat tér és idő alakjában fogjuk fel s ezzel individualizáljuk. Az alsóbb nemek felsőbbek által assimiláltatnak, mi erő nélkül nem történhetik. A puszta matéria, a vak akaratnak ez első megjelenése már erők productuma. Az akarat felsőbb objectiválódása az organismus, hol az inger lesz a tevékenység motívuma, különösen a megismerés szerve, az agy által, mely tehát az akarat legfőbb tárgyiasulása, legfőbb eszköze. Akár azt mondjuk tehát, hogy a világ képzet, akár hogy egy functio : egy dolgot mondunk. A test az én képzetem s ugyanakkor akaratom. Ime a reale és ideale azonsága. Az értelem minden lénynél az élet fenntartására szolgáló eszköz; csak a művésznél és philosophnál emelkedik az érdek nélküli megismerésre, és felejti el az ok, a miért után tudakozódni, teremt hiábavalót — nemességének épen ez a kritériuma - , a nyomorúságos életből egy nézőjátékot csinál magának, hol megszűnik minden akarás, csak a képzet marad. Az egyéni akarat ehhez közelítő megszűnése van a szent életben, hol beismeri az ember, hogy minden meglét rossz és bűn s mint abso- | lute semmik boldogságunkat a teljes megsemmisülésben a Nirwanában találhatjuk. E semmiség érzete képesit bennünket az egyetlen erkölcsi rugóra, a részvétre. A lángész művében kiegyenlítődik az ideale és reale, az eszme és egyes közti ellentét, a szabadság és szüksé gesség. Különben a tapasztalati jellem változhatlanul adva van, míg az intelligibilis jellem — Kant e nagyszerű felfedezése — az egy és osztatlan, tér és időn kívüli akarattény. Az úgynevezett lelkiismeret-furdalásban az fáj, miért vagyunk ilyenek, hogy így kell cselekednünk. Ezzel Hartmannhoz érkeztünk volna, miután Schopenhauerről Hartmannra egy szóval ki lehet jelölni az átlépést, azzal t. i. hogy a Schopenhauernél egyetlen metaphysikai elv az akarat mellé a képzet mint egyenjogú társ fölvétetik s a kettő eredeti egységeül az »Unbewusst* állíttatik fel. Azonban Schopenhauer és Hartmann fő műveinek megjelenése közt egy fél század esik s e félszázad nem mult el nyom nélkül az Unbewusst bölcseletére nézve ; sőt ez időszak szellemi forrongásaiban találjuk meg magyarázatát annak, miért igyekszik Hartmann ily sajátságos módon egyesíteni a hegeli és schopenhaueri bölcselet eredményeit. Dr. Bihari Péter. (Folytatása következik.) BELFÖLD. Elvi nézetek az ismeretes mezőtúri ügy felett.") Motto : „Madártávlatból a képek, Igazak, bár nem mind szépek.1 Elcsépelt szalmát újra csépelni, bizonyára hálátlan feladat. Es én mégis ily munkára vállalkozom azon hitben : hátha az elcsépelt szalmából is kerülhet ki egykét hasznavehető tiszta szem. Ily elcsépelt szalma a m.-túri egyház s volt lelkésze T . . . L . . . ügye, mely hetek óta vitattatik, — pro et contra — a debreceni Prot. Hetilap hasábjain ; sőt átcsapott, több kevesebb hűséggel és igazsággal, nem egyházi lapok hasábjaira is. Nem akarok a vitatkozók közé harmadiknak állani; nem a példabeszédtőli félelemben : „két veszekedő sat.* — de mert különben is, mind a kérdéses ügytől, mind az érdeklett egyénektől távol állok ; s ugyanazért elvi szempontból, — ha ugy tetszik madártávlatból — szemléltethetem, s akarom is szemléltetni a dolgot. Az ügy érdemleges része, amint a lapokból, s magan beszélgetésekből kivehettem, e 3 pont körül sarkallik : az egyházkerület kegyelmezési ténye; ennek ellenében a heves-n.-kunsági egyházmegye határozata ; s ugyan ezen egyházmegye lelkészeinek ily szellemű nyilatkozata. Az első pontnál mindjárt eme kérdés merül fel : Van-e az egyházkerületnek kegyelmezési joga! S van-e ily jog általában a ref. egyházegyetemben ?