Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-10-24 / 43. szám

népéig, egyházunk ünnepeihez szabott beszédekben, egy-egy ünnepre 2—3 beszéddel. A harmadik kötetbe ismét halotti dolgozatok vannak szánva és pedig részint kidolgozott halotti beszédek, részint rövidebb és hosszabb, vagyis többé-kevésbé kidolgozott vázlatok, halotti beszédekhez. Tizenötéves papi gyakorlatom alatt azt tapasztaltam, hogy halotti beszédekre a lelkésznek, az alkalom váratlan és sürgős voltánál fogva kellőleg elkészülni ideje nem levén, a jó vázlat a legnagyobb segítségére van, ha benne, a felosztást s legfölebb az eszmemenet főbb vonalait feltalálja. Teljesen kidolgozott halotti beszédek, ha csaknem a legnagyobb átalánosságban tartottak, ritkán is használhatók más altal s más fölött, mint a ki és a kire írta ; míg ellenben a vázlat, legyen bővebb vagy szárazabb, könnyen alkalmazkodik mind a szónok egyéniségéhez, mind a halotti alkalom mivoltához. A negyedik és ötödik kötetre közönséges és alkalmi — de általános érdekű — egyházi beszédeket állítottam össze, két különböző csoportban, t. i. az egyházi élet, — s az erkölcsi és természeti világ — címek alatt. E gyűjtemény e szerint, egyelőre legalább, öt kötetre van tervezve. Az illetékes közönség hideg, részvétlen fogadása, nem lesz-e majd oly sújtó ítélet, mely szerzőt és kiadót visszariaszt, mielőtt még a terv valósulhatott volna? — azt az első kötetek után fogjuk csak meglátni ; részemről meg fogok hajolni ugy a tiltó, mint a parancsoló ítélet előtt. De engedjék, igen tisztelt volt lelkésztársaim, vagy ha szabad, szivem ösztöne szerint ma is, a volt jelző nélkül is társaimnak nevezni őket, engedjék meg egyre figyelmeztetnem s kérnem őket, papi dolgozataimmal szemben, előre is. Valami rendkívülit se tartalomban, se hangban, az istenért ne várjanak s ne keressenek e dolgozatokban Egyszerűségre s benső igazságra törekedtem egyházi beszédeimben mindig. Tudós tartalom vagy költőies előadás által csillogni az egyházi szószéken soha sem igyekeztem. „Nem végeztem magamban egyebet tudni, mint a Jézus Krisztust, azt, aki megfeszíttetett.* Aztán nem is szolgáltam úgynevezett „fényes egyházakban*, a hol magas szellemi igényekkel bíró közönség követeléseinek kellett volna eleget tenni igyekeznem. Kézdi-Vásárhely, Kun-Szenfmiklós, Szabadszállás, lelkipásztori szolgálatom e színhelyei, csakis buzgóságuk s az isten háza, igéje és szolgái iránti szeretetök által fényeskedtek. Hallgatóságom kisebb részben tartozott az úgynevezett mívelt osztályhoz, tűlnyomólag az úgynevezett közrendhez. Ezekhez kelle szabnom magamat ; s igyekezetem és módom is volt, a jó egyházi beszéd ama legelső kelléke megszerzésében gyakorolni magamat ; érthető lenni a legegyszerűbb elméknek is s még sem válni élvezhetetlenné a míveltebb szellemeknek. Hiszen maga az evangeliom, melyet kizárólag hirdettem, a kisdedek számára való édes tejnek italát s a legérettebb szellemeknek való tüzes bort egyesíti magában. Bölcsesége elrejtetett a világ bölcseitől s az együgyűeknek felfedeztetett. Bolondsággá tette a világ bölcseségét. Az ily tudományt nem szükség sem szőrszálhasogató tudákossággal, sem csiszolt frázisok cafrangjaival ékesítgetni. A prédikáló legjobban teszi, ha megérteni s megértetni igyekszik az igét s azután a magáéból minél kevesebbet adva hozzá, hagyja, hogy az beszéljen és hasson. Kinyitni a szivek ajtaját az evangeliomnak s azután nem állani útjába, nem fecsegni a küszöbön sokat: ezt véltem feladatomnak, mint egyházi szónok. Beszédeim azért ritkán (csak kivételes alkalmakkor) voltak hosszabbak, rendesen rövidek — s mindig egyszerűek. Bocsássanak meg ennyi apologiát, egyszer, e gyűjtemény tervének bejelentésekor. De ha (a fentebb érintett oknál fogva) a bejelentett terv félbeszakadna is, én egy hasznát, örömét már elvettem belőle magamnak Papi dolgozataim rendezésével, válogatásával, újra papnak éreztem magamat, újra átéltem lelkemben azt a felejthetetlen időt, mikor a figyelmes, lelkes, buzgó gyülekezetben az igét hirdethettem ; mikor a Dicséret szavaival, minden vasárnap reggelenként „örült én szívem, mikor ezt haliám, a templomba megyünk* . . . Az az idő elmúlt ; szétszórt emlékeiből összeszedett levelek . . . ez, a mit megőrizhettem belőle. Budapest, 1880. octoberben. Szász Károly. Mi szünteti mey a vészt? Egyházi leszed, melyet 1880-dik april. 18-án történt berekaljai tűzvész alkalmából mondott Nagy-Geresden, 1880 april. 25-én Trsztyénszky Gyula, n.-geresdi ev. lelkész, ny. esperes. E lapok hasábjai már többször hoztak ismertetést Trsztyénszkynek egyes beszédeiről, s így az olvasóknak volt alkalmuk meggyőződhetni arról, hogy a geresdi ev. gyülekezet lelkészét méltán számítja a magyarhoni ev. egyház, legkiválóbb szónokai közé. Trsztyénszky azon szónokok közé tartozik, kik lelket tudnak önteni igazán a felölelt tárgyba; kiknek beszédeiben nincs holt tag, hanem életteljes, szívhez lélekhez szól azoknak minden részök s így a közönség körében a legkedvezőbb hatást ébresztik fel. A fent jelzett cím alatt megjelent beszédben is feltaláljuk a szónoki erő mindazon előnyeit, melyek a figyelmet lekötik, s melyek a hallgatókra szivemelő hatást gyakorolnak. Egy szép koszorúhoz hasonló e munka, mely minden oldalról uj s szebbnél szebb virágokat mutat elénk. Széleskörű olvasottság, mely biztos kézzel arat s hoz kalászokat a biblia, a történet s a költészet tágas mezejéről ; világos, gyönyörű nyelvezet, mely édesen, behizelgőleg cseng fülünkbe elejétől végig; ragyogó költői képzelet, mely szép gondolatok, megragadó hasonlatokon át szállong s emelkedik feljebb lankadatlanul; élénk rhetorikai érzék, mely szabatosan tagol s ha bizonyítni,