Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-09-12 / 37. szám

zat menetében minden szavazásnál meg van a nagy zök­kenés, mely mindig csak kart és kárt okoz. De térjünk át már olyan panaszokra is, melyek az e. m. jkönyvben nincsenek ugyan, hanem — fájdalom — az életben megvannak. III. Mielőtt átmennénk az előző cikkben jelzett pon­tokra, melyek az e. m. jkönyvben nincsenek ugyan, de fájdalom — az életben megvannak, még némi megjegy­zést kell tennünk a legelső jkönyvi pontra, melynek nem egy különös passusa, az t. i., hogy „hat évre vá­lasztott főgondnok sehol sincs*. Sokat gondolkodtam én a felett, miért hogy a mi kegyes főpásztorunk ily intézkedést óhajt életbe léptetni ? Eltekintve a prot. egyházigazgatás egyik főtényezőjétől, hogy t. i. a világi elem hason részt vegyen abban, az életből találtam erre egy meghatón szép példát. Egyszer ugyanis egyik dunamelléki varosban egy kedves barátunknál barátkozánk, ki a helybeli ág. hitv. ev. atyafiak helyi felügyelője volt. Egyszerre csak harang­kongatást hallunk. Tűz volt, és épen az ev. papház kö­zelében. Az én kedves barátom háza tetejébe is bele kapott a tűz, melyet szerencsésen elöntöttek ugyan, de ő saját káraval nem gondolva, megfogta kezemet s így szólott: a papház ég, a pap nincs itthon, a kulcsok ná­lam vannak, jöjj, az anya-és jkönyveket s a pecsétet hozzuk ide az én pincémbe. S csakugyan a nevezett tár­gyakat szerencsésen kihoztuk az égő paplakból. Alkalmasint ilyen főgondnokokat akart a mi kegyes főpásztorunk mi nekünk is provideálni. De ez nálunk nem megyen ; két-három egyhazat kivéve nincs rá emberünk, annyival kevésbé, mert nálunk a gondnoki hivatalt is — és ez nincs már benne a jkönyvben — annyira megrontotta a mi örökös restauratiónlc, hogy a gondnokválasztás a legnagyobb mizéria lett egyházainkban, s csakis a bünte­tési statutum alkalmazásától való félelemnél fogva kap­hatunk gondnokokat. Igen, mert először is nálunk az örökös restaurálok intézkedésénél fogva a pap, tanitó s egyház számára kötelezett közmunkát a gondnoknak levén kötelessége kiparancsolni s mellette napokat töl­teni, igen természetes, hogy a gondnoknak roppant sok dolga van; másodszor pedig a nép mindenkit egyaránt közösen kötelező tehernek és többé nem érdem sze­rént való megtiszteltetésnek tekintvén ezt is, sok helyen a szó teljes értelmében sorba megy a gondnokság, s min­denféle rongy ember bejut abba. Előttem legalább buzgó esperesünk szent bosszankodással említé, hogy X-en egy notátus lókötőt talált visitatiókor gondnokul, s midőn e felett indignatióját fejezé ki, az illető gond­nok maga mondá : már biz édes nagytiszteletü atyám uram, én ilyen ember s épen nem ebbe a hivatalba való vagyok, de rám került a sor, hat csak csapjon ki, még meg is köszönöm. Hanem most engedjétek meg nekem, szivemből­lelkemből szeretett társaim, egyházi főnökeim, és higy­jétek el, igazat irt rólam az én ismeretlenül is szeretett paptársam Jezsovics Pál, midőn felőlem azt mondá, hogy „Vigilnek legjobban fáj, ha őrállomásán olyasmit vesz észre, mit ostoroznia kell.* Nyilt, őszinte, tiszta lélekkel mondom, semmi más nem iratja velem e sorokat, mint imádott egyházam javának, a közerkölcsiségnek, s meg­becsülhetetlen kincsünknek a protestáns autonómiának előmozdítása. Én űrállomásomon olyasmit vettem észre egyházi közéletünkben, mely a szégyen keserves pirját löveli arcomra, az erkölcsi megkárosodás érzetét önti lelkembe, mely csúfsággal, cudarsággal vádol mindany­nyiunkat. Kimondom, ha kővel dobáltok is agyon érette, hogy veszedelmes idegen elem tolakodott az örökös res­taurálás közben egyházi életünk egyik legféltettebb szen­télyébe. Mig ti éveken keresztül vívódtatok az e. me­gyei hivatalok betöltésén, eljött éjnek idején az evan­géliumban említett konkoly hintő sátán, és elhinté a konkolyt. Tudjátok jól, mi ez, tudjátok, hogy idegen vallású megyei tisztviselő rak, tesz, választat egyháza­inkba papokat. Olvastátok-e Baksay Sándor elbeszélését Horváth Ádám uram életéből a „Házi kincstár*-ban, midőn a nagy hatalmú viceispán és consiliárius Petrovszky, deresre hú­zatta a papja ellen torzsalkodó nyakas kurátort, az X-i pap udvarán ? Hallottátok-e, mit cselekedett a nagy hírű esperes Hajnal Ábel küldöttje, egy itju pap ott lenn a granicsárok közt, Debelliácsán a compagnie­commandánssal szemben, midőn az is az egyház gond­nokát a reglamán szerént megakarta a század szine előtt botoztatni ? Keményen tiltakozott prot. autonómiánk­nak ily durva megsértése ellen. És az a nagy hatalmú úr, a bot alatt növekedett Hauptmann megretirált az evan­géliumi szellemű ifjú pap előtt. Még a legfeketébb képzelgés se tudja velem elhi­tetni, hogy ti rosszak volnátok. Nem édes atyámfiai, a rendszer rossz, amelyen haladtok. Nincs rendes állandó vezértek, rövid időközönkénti változásnak van kitéve az a hajdan díszes, és mindenkor nagy fontosságú esperesi állás. Ez a bajok legfőbb kútforrása. Ismét mondom : ne kárhoztassátok Vigilt, hogy ezeket palam et publice elmondja. Én nem tudom elfe­ledni azt soha, hogy a prot. autonomia éltető levegőjé­ben születtem s töltém ifjú koromat ép azon szomorú években, midőn az az örök kincsünk a legkegyetlenebb hatalom által fegyverrel foglaltatott le; én nem tudom azt elfelejteni sohase, hogy egyik ősöm a'templomkulcsot övébe elrejtve, karddal kezében állott ki az X-i templom ajtóba, a prot. templomokat nagy sereggel elfoglalni járó barátok elé. Az örök Isten szent nevére mondom, nem személyeket, nem egyéneket bántok, bolygatok. A mi rosszat őr­állomásomon észre vettem, és a melynek valódi keser­ves létezéséről tapasztalatilag megbizonyosodtam, azt ostorozom, s aggódó lélekkel figyelmeztetlek mindnyája­tokat, hogy ime sok apró mizériákból mily óriási mizé­riák nőttek ki egyházi életünk féltve féltett mezején. Dixi et salvavi animam meam ! igil.

Next

/
Thumbnails
Contents