Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-08-22 / 34. szám

KÖNYVISMERTETÉS. A zarándi egyházmegye története. Irta Ede Károly, a ménesgyoroki egyház lelkésztanítója. Aradon, 1880. Nyomtatta és kiadta Réthy L. és fia. Ara 1 frt. 80 kr. Midőn e müvet az olvasó közönségnek bemutatjuk, az egyszerű ismertetés mellett célunk az, hogy reá a magyar protestáns egyhaztörténelem barátainak s különösebben a szaktudósoknak figyelmét fölhívjuk. A nagyszámú uj adatok, mik e könyvben találhatók, a legszigorúbb biralat tárgyává teendik s kell is, hogy tegyék e müvet. Batrak vagyunk azért ezt a Révészek és Haanok stb. kiváló figyelmébe ajánlani. A könyv két főrészre oszlik. Elsőben általános, másikban részletes történetét vesszük a zarándi egyházmegyének. Ez utóbbi részben 168 egyházat számlál föl szerző, mint hajdan ezen egyházmegyéhez tartozottakat. Az előbbi részben pedig két szakaszban adja az egyházmegye általános történetét, XVI. és XVII. szazadra elkülönítve. A XVI. századról írt szakaszban szól : a területi birtokviszonyokról, a reformátió pártfogóiról, a reformatiót fejlesztő körülményekről, az egyházmegye keletkezéséről, nevéről és kiterjedéséről, az egyházmegye beléletéről, az egyházmegye küléletéről, a gyülekezetek jogairól, a toronyi zsinatok helyéről és az unitárius mozgalmakról. A XVII. századról írott szakaszban szól : az egyházmegye beléletéről, az egyházmegye seniorairól, az egyházmegye küléletéről, I. Apafify adományairól, presbyterianus mozgalmakról, az egyházmegye végpusztulasaról. E szakaszhoz még végszó és mindegyik részhez okmánytár van csatolva. Hálátlannak mondhatnák némelyek a tért, melyen szerző mozog, ki sajat szavai szerint, »oly egyházmegye történetének töredékes rajzát adja, melynek csupán múltja van, jelene nincs, jövője pedig alig reménylhető s legíelebb a puszta óhajtások közé sorolható, s amely erőszakos módon töröltetett ki az élők sorából; előbb fegyverrel üttettek testén halálos sebek, azután pedig tüzhalomra dobatott, s a lángok általi fölemésztése után hamvait is elhordta és szétszórta a dühöngő vihar." Századok romja, üszkei és hamvai között keresgélte hát szerző a történelem kincseit, s a tért, melyen munkált, halatlannak, búvárkodását elveszett erőfeszítésnek nem mondhatjuk azért, hogy sok és nagy fáradság, kitartó és szorgalmas kutatás után is az egyházmegye történetének romjai alúl több adatot kibúvárolni s fölmutatni képes nem volt. És ha az eredmény nem áll is, a mint hogy nem is állhat aranyban a fáradság nagyságaval s a búvárlat nehézségeivel : szerző munkája mégis elismerésre méltó, és az ő jutalma megvan az öntudatban, s talán nem hibázunk, ha mondjuk, meg leend jutalma a szigorúbb, de méltányos ítészét elismerésében is. Könnyű volna gyöngyöt szerezni, ha a kagylók a tenger felszínén úsznának; könnyű lenne meggazdagodni, ha a draga ércért a föld méhébe szállni nem kellene, vagy ha a nagy és farasztó munka után talalt érckövek értékesítése nehézséggel nem járna. Több uj adat van — mint fenebb említők — e könyvben. Értékük fölött döntend a szigorú biralat. Ezeket azonban — minthogy különben is azonnal fölismerhetők • egyenként fölsorolni nem akarjuk és figyelemkeltés céljából csakis azon adatokra utalunk, melyek az eddigi köztudatot és közértelmet megmásíthatják, és a melyek egyháztörténelmünk mezején egy új vélelmet állítanak föl. Amazok Szegedi Kis István élete s működésére, ezek a toronyi zsinat helyére vonatkoznak. Szegedi Kis István élettörténetét szerző a 15 8-ik lapon röviden ekkép adja s működési körét ekként körvonalozza : „Sz. Kis István született előkelő nemes családból Szegeden 1505-ben. Elemi tanulmányait végezte szülővárosában, felsőbb tudományokat hallgatott a hazában Lippan és Gyulán, folytatta tanulmányait a külföldön, 1 535-ben Bécsben, 1 537-ben Krakkóban, honnan hazatérve 1538-tól fogva a lippai főiskolában tanított; 1543 tavaszán pedig kiment Wittenbergbe, de a honnan alig félévi ottidőzés után Csanád varosának' polgáraitól prédikátorul meghivatott. A csanádi püspöki lakban berendezett iskolaban s a székesegyházban, mint egy második Péter vagy Pal apostol, hirdette az evangyéliomot tűzzel és lélekkel. Dús sikerű működése 1544 vége tajaig tartott. Akkor, a politikai -párttusák által élesztett vallasos gyűlölet folytán, Martinuzzi megbízásából, Csanád akkori birtokosa, Perusics Gáspár üldözőbe vette Szegedit, sőt személyesen bantalmazá, 200 darab könyvétől és ingó birtokaitól megfosztá s a varosból kiűzé. Ekkor Gyulára ment, hol a főiskolában 1545 —1546-ban tanított; majd néhány tudományos ember javaslatából 1547-ben Szegedre ment, segítendő ott Abdáinak ama válságos állomáson, de hihető, itt nem sok sikert tapasztalva, 1548-ban átment Makóra. Innen hívták meg a Petrovics Péter temesvári varparancsnok küldöttei a temesvári főiskola igazgatói állomására, hol 1 551. julius 13-ik napjáig munkálkodva maradt. Innen a Petrovics utódává nevezett Losonci István által elűzetett s még azon évben Túrra ment, hol másfélévig működvén, 1553-ban Belényesve törvényesen meghívatott. Elfogadván a meghívást, a templomban szónokolt, az iskolában pedig tanított. Itt egy kis Kampó nevü katona vezérlete alatt futkározó rablókatonak kizsákmányolták. Legelső szülöttét Karolint, ki mintegy 3 éves lehetett, Belényesben temette el. Innen Tolnára, 1554-ben Laskóra, onnan pedig 1558-ban Kálmáncsára ment; végre 1561 tői 1563-ig tartott török fogságban léte után Ráckeve városaban telepedett meg s ugyanott halt meg is 1572. május 2-ikán, levén egyszersmind a hódoltság 35 egyházának superintendense." Szerző szerint tehát Tasnád, Cegléd és Békés, — mely egyházakban az eddigi köztudat és közértelem szerint Sz. Kis István, mint tanitó és reformátor működött, —