Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-05-23 / 21. szám
mint Goethe Hexenmeisterje : a választási szenvedélyek seprűit hatalmas szavával -- ^In die Ecke, Besen! Besen! Seyd's gewesen* — rendre utasítaná s a kedélyek felzaklatott hullámai csakhamar medrükbe tereltetnének vissza. Végűi vegyük, mintha ezeket nem is hoztuk volna fel, s mintha az elősorolt indokok nem is léteznének : egyet azonban ez esetben sem lehetne mellőznünk. Nézzétek itt e testvérünket, hónapok óta fekszik betegágyán, oly fiatal még, s már is végső harcát harcolja. O maga nyugodtan hunyná be szemét, mert hiszen a nemes harcot megharcolta, bár rövid ideig tartott az, hitét megtartotta: azonban ágya mellett állanak azok, kiket önön magánál jobban szeret — neje, kis árvái. Jól tudja ő, érzi, hogy végső csókjával annyiok sem lesz, — mert hiszen utolsó fillérüket is az ő gyógyítására fordíták — mennyivel életöket fentartsák s testüket befödjék; látja, mint taszíttatnak ki a megélhetés küzdelmei pusztájára, holott kezeik oly gyöngék még, s e küzdelmet eddig nem ismerték, nem szokták meg. E tudat mily roppantul megnehezíti a szenvedőnek végső küzdelmét! Mily nehezen hajtja le fejét utolsó álomra! A fájdalmak legnagyobbika szorítja össze szivét, mig elvérzik, kiszenved. S mi történik azután ? Hűlt tetemeit ki visszük a sírkertbe, elbucsuztatjuk érzékenyen, elvesztét megsiratjuk, zokogunk a fiatal özvegy s gyámoltalan árvái felett és — quasi re bene gesta, visszatérünk hajlékunkba, egy pár sorban megírjuk a necrologját, s marad minden úgy, mint azelőtt volt. Ne maradjon úgy, testvérek! viseljük egymás terhét! Sorakozzunk segély-egyletünk zászlaja alá, hogy utolsó kelyhünk keserű italába legalább egy csöpp mézet keverhessünk. >; > Ha pedig valaki az övéire s főképen a háznépére gondot nem visel: az a hitet megtagadta, és alábbvaló a hitetlennél(i. Tim. 5. 8.) Cikkem már is hosszúra nyúlt, mindazonáltal nem tagadhatom meg magamtól, hogy a fölvetett terv gyakorlati kiviteléről is — bár financier nem vagyok -— legalább egy pár szóval meg ne emlékezzem. Nyugdíj-intézetünk első alapja már is meg van vetve. Egyházunk jóltevője, boldog emlékezetű Baldácsynk, alapítványa jövedelmeinek egyik részét amúgy is a lelkészek özvegyei s árvái Ínséges sorsának enyhítésére, másikát pedig csekélyebb fizetésű lelkészek javadalmazására szánta. E két részletet bízvást lehetne nyugdij- s özvegyárva-intézetünk javára fordítani annál is inkább, mert hiszen ez a kegyes alapító nemes intentiojával teljesen megegyeznék, a mennyiben csekélyebb jövedelmű lelkészeink gondjai is nyugdíjképességük, illetőleg nyugdíjjogosultságuk által kevesbednének s biztosítva lévén jövőjük, ily segélyezés nélkül is megélhetnének. A superintendens urak pedig az említett alapítvány reájok eső részletéről, ily szent céllal szemben, szivesen lemondanának ; főpásztoraink nem kívánnak külsőleg tündökölni, hiszen fényesebb külső megjelenésük úgy sem emelhetné azon nimbust, mely őket most környezi. E célra lehetne fordítani az államsegély egyik részét is, valamint ide folynának be a rendes tagok jövedelmeihez képest kiszabott, kötelező évi járulékaik, továbbá bizonyos functióik (teszem azt a keresztelési s úrvacsorai fillérek — ^ingyen vettétek s ingyen adjátok azokat< ( ) után járó s önkényt felajánlandó palástdijaik. Végül az én hitem szent az iránt, hogy minden eszme, ha életrevaló, maga szüli pártfogóit. Hány oly ároni családdal bír hazai prot. egyházunk, melyeknek egyenes örököseik nincsenek. Találhatnának-e ezek megtakarított filléreikre méltóbb örököst, mint segély-egyletünk, melynek felkarolása által saját javukat elősegítnék, testvéreik jövőjét biztosítanák s egyházuk érdekét szolgálnák r Mindezek felett pedig, hála az egek urának, híveink szivéből még nem halt ki egészen a kegyelet, tisztelet s szeretet érzete azok iránt, kik legszentebb érdekeiket képviselik: reményünk teljes az iránt, hogy ezek is sietni fognának filléreikkel azon oltárhoz, melyet úgy a nagy szükség, mint maga a kor is emelni sürgetnek. Magamról szólva, talán sohasem éreztem szegénységemet oly elevenen, mint most. Ha volnának ezreim, mindkét kezemmel felkapnám azokat s letenném eme, már is eloldázhatatlan célra, hogy egyletünk alakulását ily módon is siettessem. De ha ezrekkel nem rendelkezem is, vannak filléreim — a mint hogy ilyenekkel minden tiszttárs bir; — ezekkel bizonyára nem fogok hátra maradni. Átolvasva cikkemet talán azt fogod mon-