Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-05-23 / 21. szám

dani, kegyes olvasóm, szeretett paptársam: Álom ez, kedves barátom, megvalósulásának ideje még nem jött meg! Legyen álom, legalább addig feledém nyomorúságunkat, mig álmodám. Azt azonban ébren és tisztán látom, hogy ha tervem álomkép is, de semmi szín alatt sem torzkép az. Jezsovics Pál, ev. lelkész Protestáns autonomiánk miseriái. A különtéle egyházi társulatoknál különféle közigazgatási rendszerek alkalmaztatnak. A legnevezetesebbek ezek között: a hierarchico - episcopalis, a consistorialis és a presbytero-synodalis vagyis autonomicus egyház-szervezet. S ha protestáns honfitársaimnak, különösen a vilagiaknak vagy az ifjú lelkészeknek, kik egyházunk tényleges állapotát még nem kisérték valami nagy figyelemmel — feltenném a kérdést, hogy melyik egyházi szervezet a legjobb, legcélszerűbb ?— unisono azt felelné mindenik minden habozás nélkül, hogy bizony ez utóbbi. S végre én sem mondhatnék egyebet. Mint a dicső szervezetű magyarhoni autonomicus, presbyterosynodalis egyháznak egyik hivatalos tagja, hogy is mondhatnék egyebet ? Igaz, — de midőn egyházi autonomicus rendszerünk dicső voltát magasztaljuk, vizsgálnunk kell ezen rendszernek tényleges eredményeit is ; lássuk, hogy oly dicsők-e a tényleges állapotok is magyarhoni autonóm egyházunkban, mint a mily kitűnő annak külső szervezete ? nem kell-e arról meggyőződnünk, hogy valamint az élet általában, úgy az egyház élete is egy folytonos ellenmondás ? hogy a tényleges állapotok meg cáfolják az eszmét ? Oh bizony, a mi dicső autonómiánknak is vannak ferde kinövései — autonomicus miseriák, s nekünk ezeket mindig újra vizsgálatunk tárgyaivá kell tennünk, rá kell mutatnunk a bajra, hogy legfőbb protestáns nézetünkhöz képest a reformátio folytonossága fenn ne akadjon, hogy a bajoknak elejét véve a valóságos állapotoktól az eszméhez, a látható egyháztól a lathatatlanhoz közeledjünk. Engedtessék meg nekem, hogy autonomicus egyházi szervezetünknek ezen következő miseriáit bemutassam: i. a szabad választás korlátlansága, 2. aránytalanság az egyházi közterhek viselésében, 3. rendszertelenség és erélytelenség azoknak behajtásában — s általában a közigazgatás nehézkessége. Lássuk ezeket egyenkint. 1. A választási szabadság a gyülekezet autonómiájának sarkpontját képezi. Nevezetes és nagyszerű joga az az evangyélmi híveknek, hogy egyházi elöljáróikat, hivatalnokaikat, nevezetesen lelkészeiket magok választhatják. Senki sem korlátozhatja őket abban, hogy oly egyéneket válaszszanak lelkészeikül, kiknek képzettsége, jelleme és jóakarata iránt bizalommal viseltetnek; s nem is várható ott a gyülekezet szellemi és erkölcsi életének kívánatos fejlődése, felvirágzása, a hol nincs bizalom a lelkész és hivek között. Azért jó és szükséges a választási szabadság. Hogy azonban ezen szabadság teljesen korlátlan nem lehet: azt nemcsak a lelkészek érdeke, hanem magának a gyülekezetnek érdeke is követeli. Pedig a mi evang. egyházunkban a választási szabadság majdnem teljesen korlatlan. Míg más nemzetek evang. protestáns hívei (pl. Német- és A.ngolországban), kik pedig áltálán véve míveltebbek a mi népünknél, nem választjak szabadon lelkészeiket, a döntő befolyás az egyházi főhatóságoknál levén : addig nálunk a választásnál az egyházfőknek (superíntendensnek, esperesnek) a választásra épen semmi befolyásuk sincs. A választási szabadság nálunk korlátlan, pedig a választási képesség épen nem a legtökéletesebb. S ez az aránytalanság a jog és jogképesség között sok bajnak előidézője. Ez az oka, hogy gyakran erélytelen, ingadozó jellemű férfi jut lelkészül olyan gyülekezetbe, melynek hatarozott, erélyes lelkészre volna szüksége, vagy kevésbé képzett egyén választatik lelkészül oda, a hol mivelt, képzett lelkész kellene. A korlatlan választási szabadságnak eredménye az, hogy igen sok lelkész, a ki lelkiismeretesen elkészült palyájára s kitűnő képzettségre tett szert, a legszegényebb lelkészi állomásokon kénytelen tengődni, a hol sokkal több gondot okoz neki a mindennapi kenyér megszerzése, semhogy könyveket, szakközlönyöket szerezve tovább képezhetné magát; míg ellenben nem egy kevésbé képzett egyén, ld a tudomány iránt teljesen közönyös, a jövedelmezőbb állomásokat nyeri el. S nem egy elsőrendű gyülekezetben mellőztetik az érdemekben gazdag, képzett, buzgó és erélyes lelkész, s helyette a göndörhaju csinos káplán választatik meg. S nem sok tehetséges ifjúnak elmegy-e a kedve a lelkészi pályától, ha meggondolja, hogy a korlátlan választási szabadság mellett nem nyerheti el mindig az érdem, a tehetség és buzgóság a megérdemlett jutalmat s gyakran csak a véletlen szerencsétől függ az embernek előmenetele ? Igen, mert a hivek gyakran a megválasztandó egyénnek nem annyira képzettségét, mint inkább külső alakját, leggyakrabban hatalmas hangját tekintik a leglényegesebb kelléknek, vagy isten tudja mi minden körülmények döntik el a választast. S nemcsak hogy helytelenül gyakoroljak szabad választási jogukat, hanem vissza is élnek vele. A lelkészi fizetések ugyan meg vannak állapítva, s az egyházi hatóság ügyel arra, hogy az egyszer megállapított fizetés ne csonkíttassék, és mégis ha valamely gyülekezetben a lelkészi állomás üresedésbe jön, első gondjuk a híveknek az a kérdés : mikép lehetne a pap fizetéséből valamit levonni ? nem kapnánk-e olcsóbbért is papot: próbáljuk meg. És megpróbálják. Elmennek a kiszemelt egyénhez, kijelentik neki, hogy őt óhajtjak lelkészökül, de csak ugy választják meg, ha a fizetésből valamit elenged. Tudom, hogy ez nem mindenütt van így; de tessék szétnézni és meggyőződni róla, hogy ez a betegség nagyon terjed. A becsületes jelölt természetesen visszautasítja az