Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-09 / 6. szám

szomszédban van. Mindazáltal reményt nyújtottam nekik, hogy elébb, vagy később valószínűleg én is megnézem Őket saját tűzhelyeiknél. S körülményeimmel azonnal meg is kezdtem az alkut; de azért a föltételes igéret beváltásával közel két esztendeig kellett várnom. Hanem szerencsére nem vártam hiába. 1878 májusában már mint bizonyost írtam barátaimnak, hogy juliusban náluk leszek Érdekes volna, de szerénytelenség nélkül alig lehetne azon leveleket reprodukálnom, melyeket ez alkalomból kaptam tőlök. Csupán annyit említek meg tehát, hogy váltig gratuláltak maguknak, hogy bennem majd nemcsak a barátot, hanam Magyarországot is vendégekül üdvözölhetik, azt a Magyarországot, melyből ők oly enyészhetetlen kedves emlékeket vittek haza szivökben magukkal. Látogatásom ideje a párizsi közkiállitás időszakával esvén össze, véteknek tartottam volna Párizst is útba nem ejtenem. Ezért tehát úgy értesítettem jó atyánkfiait, hogy Ausztrián, déli Németországon és Svájcon át elébb Párizsba megyek, onnan aztán lekerülök délre, a Dauphinébe ő hozzájok, onnan pedig Felső-Olaszországba kanyarodom, hogy Velencén és Trieszten át jöhessek haza. A terv ő nálok is helyesléssel találkozott, csupán azt kötötték még ki, hogy tudassam velők előre Párizsba érkezésem napját s egyszersmind jelöljek ki valamely határozott helyet és időt, ahol és a mikor azon napon található leszek. Mindent kellőleg elintézvén, julius elején útra Keltem s kilenced napra, vagyis jul. 13. estére S o m og y i Rudolf budapesti gymn. tanártársam és V a r g a József szikszói református lelkész társaságában szerencsésen megérkeztem a franciák óriási fővárosába. A találkozás több bajjal járt, mint reméltük, de elvégre mégis sikerült. Már előre is igen kellemes érzés fogott el arra a gondolatra, hogy vár reám valaki; de még százszorta nagyobb örömet éreztem, midőn arról kelle meggyőződnöm, hogy volt vendégeimnek épen a vezetője, Morin Adolf föld-és gyárbirtokos jelent meg fogadni bennünket, az a derék férfiú, kinek szellemes ötleteit ittlétekor majdnem minden magyar lap közölte. Találkozásunkkor az ő felyülmúlhatatlan udvariasságával rögtön így kezdte beszédét: „Uram ! én családommal elébb már egy hónapot töltöttem itt a kiállítás nézegetése végett; de most megint itt vagyok, mert meg nem engedhetem, hogy önt, a ki engem Budapesten tizenkét napon át kalauzolt, az én hazám fővárosában más kalauzolja s ne én." És csakugyan meg is tett mindent, hogy kamatostól viszonozza mindazon szívességeket, melyeket én ő és társai iránt tanúsítottam. Találkozásunk után harmad napra búcsút vett tőlünk, hogy előre haza menjen »szálláscsinálónak % s egyszersmind fölkért, hogy szedjek össze én is vagy öt magyar kálvinistát, s vigyem le őket magammal az ő lakóhelyére, Dieulefit-be. A szives kérésnek azonban csak részben tehettem eleget, mert uti társaimon kívül más meghívhatókkal nem találkoztam, s még őket is ugyancsak kellett kérnem, mert egy részről az említett dauphinéi kis város Párizstól kereken 690 kilométernyire, vagyis mintegy 90 mfdnyire esik, más részről pedig az ő úti tervök más vonalra volt számítva. De azért csak tanakodtunk s a tanakodás vége az lett, hogy Dijonon, Lyonon és Yalenceon át jul 25. délre a Dieulefit előtti utolsó vasúti állomásra, Montélimarba (11, 100 lak. város) érkeztünk, honnan ebéd után omnibuszon folytattuk utunkat a mintegy 4 órányira eső Dieulefit (4147 lakosú kis város) felé. Nagy kitérést kellene tennem, ha az átfutott vidékeket is le akarnám rajzolni. Ezt kerülve tehát csupán annyit említek meg, hogy Lyontól Montélimarig folyton a szőke vizű Rhone völgyében haladtunk, melyet jobbról, vagyis nyugot felől az u. n. francia középhegységnek Vivarais és Ardéche nevü ágai, balról pedig az Alpesek végső nyúlványai szegélyeznek, de nem összefüggő vonalban, hanem csak egymás mellé sorakozó fokaikkal, melyek közén völgy völgy után nyílik a Rhőnera oly formán, hogy a jobb partiak tengelye rendesen éjszakkelet és délnyugot, a bal partiaké ellenben túlnyomólag kelet és nyugot közé esik. A Rhőnet kisérő hegyek magasság tekintetében nem nagyon jelentékenyek, alig múlják felyül pl. a mi budai hegyeinket; de azért többnyire mégis imposans tekintetüek, a mennyiben csaknem általában igen meredek oldalakkal hanyatlanak alá. Az alpesi nyúlványok föl-föltünedező háttere azonban már hatalmas tetőket láttat, hirdetve, hogy belebb már az óriás bércek régiója uralkodik. Montélimartól Dieulefit csaknem egészen keletre esik egy folyton szükülŐ völgy hátterében, melyen a Jabron patak suhan végig a Rhone felé. A völgy teknőjét jól mi veit szántóföldek, a völgyet szegő hegyek oldalait és tetőit pedig szőlők és nagy kiterjedésű erdők borítják, noha nem teljesen, mert a dauphinéi Alpesekben uralkodó mészkő sok helyt igen tetemes kiterjedésű meztelen foltokban mutogatja elé szürke és barna sziklatestét. Ez okból, meg a miatt, hogy főleg az ezen vidéki francia falvak sűrűn épült (földszinti és egy emeletes) házai meszeletlen és vakolatlan külsejű cserepes kőépületek, a vidék meglehetősen mogorva tekintetű, de festői szempontból igen érdekes képet tár a szemlélő elé. Omnibuszunk, melynek épen három ülésü első osztályát mi foglaltuk el, pompás kőuton robogott a célpont felé. Jó helyünkön egész kényelemmel engedtük át magunkat a vidék szemlélésének, miben semmi sem akadályozott bennünket, mert a kocsis ülése nem előttünk, hanem fölöttünk volt, s így nekünk előre és két oldalt teljesen szabad kilátásunk nyilt. Egyszer, midőn már csak vagy egy jó mfdnyire lehettünk Dieulefittől, egy szemközt vágtató hintó vonta magára figyelmünket. Kell-e mondanom, hogy ez a hintó mi elébünk jött ? A kocsis tisztét egyik volt vendégem, a fiatal Morin Henrik teljesítette, ki mellettünk meg-