Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-09 / 6. szám

világot alkot és ezen eszményekért lángoló lelkesedésben aeélozódik meg a férfias tetterő és kitartás. De hogy ezen erő boldogulásunkra működhessék, szükséges, hogy azt higgadtság vezérelje s józan okosság. És ezt a vezért úgy szerezhetjük meg, ha elég jókor megismerjük, milyen valóban az élet. Azért a költő, míg az előbbiekben elkészíti gyermekét az élet komoly bajainak elviselésére, végül buzdítja őt, hogy a reménytelenség fájdalma nélkül, tehát örömmel foglalkozzék nemes szép eszményeivel. Az a köznapi élet, melyet eszményeivel az eszményiség egyetlen s ligára se hevit át, csak tengődés, s nem is méltó az emberhez; de az az eszményiség meg, mely a való életet eltéveszti szemei elől, h iu, ü r e s ábrándozás. Ha a kötelék, mely >eget a földdel közvetité4

(Sárkány) elszakad, „a sphaerák hónát járó üstököse az égnek a tócsába esik.4 Költőnk eszményiségre serkent, de másrészt a való életre irányozza a figyelmet. Ez az eszményiség és valóság művészi egysége, tökély,' melyre a vallás karjain emelkedik fel a költő. A vallás tehát legbiztosabb vezér az élet utain. V. Arany tragikuma. A tudós, midőn fáradhatlan buzgósággal vizsgálja a nagy természet kibányászhatlan kincseit és kutatja a testekben működő csudálatos erők munkáját, kétféle tapasztalatot tesz dolgozatai mellett. Egyik az, hogy a tárgy, melyet vizsgál, az objectum, végetlen titkok tárháza. Másik az, hogy ő, az alany, véges, gyarló képesség, mely minden ponton legyőzhetlen akadályokba, korlátokba ütközik. A természetnek ezer meg ezer titkát szent pecsétek zárják el kutató szemeink elől. S ha évszázadok leforgása alatt támad egy egy hősünk mint Newton, Galilei, s a lángész merészségével és biztos kezekkel szakítja fel a pecsétet, melyre addig szent borzalommal tekintett a tudós ; a megnyílt látkör távolról se nyújt teljességet a szemnek, hanem csak uj terét tárja elénk uj munkásságnak. És valamint gyarló képesség az ember' elme, hasonlókép gyarlóság az embernek minden erkölcsisége is. Messze távol áll még a legtisztább erkölcsű, legfedhetlenebb jellemű ember is az erkölcsiség eszmeképétől, melyet magának az emberiség alkotott. Rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás (1. Kor. 13 ; 9.). Nem hogy immár elértem volna a célt, avagy hogy immár tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy elérhessem. (Phil. 3 : 12). Követvén a nagy próféta intését „ Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes4

, (Máté 5; 48), mennél magasabbra haladunk a tökéletesség fokain, annál inkább megnyílnak szemeink, hogy lássuk nem azt, mennyire tökéletesedtünk, hanem azt, mily végetlen távolban vagyunk még az elénk kitűzött céltól. Miként a vándor minél magasabbra hág a hegy meredek oldalán, annál óriásibb látkör nyilik meg előtte, melyet beutaznia lehetetlen. / Es mégis, amellett hogy oly gyarlók vagyunk, isteni erő lakozik bennünk; mindegyikünk a végetlen szellemek egy egy megjelenése testben, amaz erőnek egy egy nyilvánulása. Es ennélfogva mi magunk is, az ember is egy egy végetlenség a vizsgáló szemei eiőtt. Az emberi testnek s léleknek s ezek egymással való összefüggésének titkaiba csak bepillantani sikerült még a tudósnak, azokról Iris fátyolát fellebbenteni nem. Az ember a végesség és végetlen csudálatos vegyülete. Innen van, hogy az ember, úgy az egyén, mint az összes nem is tökéletességre törekedvén számtalanszor elragadtatik a korlátlanság vágya által. Pedig az emberi tökéletesség — épen mivel véges teremtmények vagyunk, a törvény teljes betöltésében áll. Minden természeti jelenség, melynek szépségét ártatlan örömmel élvezzük, minden tünemény, melynek nagyszerűsége bennünket elragad, minden jellem, mely magasztos nagyságban tündöklik előttünk, e gyönyörteljes hatást az által gyakorolja reánk, hogy a törvény megtestesülését látjuk benne. A törvénynek — eszmének — nyilvánulása megfelelő testben — alakban — ez az a tökély, mit a széptan szépnek, az erkölcstan jónak s a jogtan igaznak nevez. A törvény határozza meg azt a mértéket, egyensúlyt s ennek eredményét a nyugalmat, összhangzatot, mely nélkül szép, jó, igaz nincs. De hogyha valamely hatalmas erő az ő nagyságának tudata által elragadtatva a törvény által meghatározott mérték korlátait önbizott indulattal szétszaggatja, e korlátokat áthágja s.többé nem ismeri el a törvényt az ő tetteinek zsinórmértékéül; akkor az az erő többé nem tartozik a szivet gyönyörködtető szépnek birodalmába, nem gyakorol ránk vonzó s istenhez emelő hatást, hanem borzalmat s iszonyatot ébreszt bennünk önmaga iránt. Az az Etel, ki a vadászatnál a testvéri szeretetnek s önuralomnak oly szép, megragadó példáját mutatá előttünk, végül, midőn véres kardjával felbontja a vérség szent kötelékeit s hatalmának, dicsőségének delelő pontjára lép, már többé nem fenséges alak előttünk, hanem borzasztó. Nem is a tökéletesség magasabb mérve nyilvánul e féketszaggató hatalomban, hanem az erőtelenség, melynek következménye bukás. („Ur az egész földön, ha ez egy hibáján".) Minden létnek alapja az összhangzat. Hol ez nincs, ott pusztulás áll be. A törvény korlátait átlépő véges erő a végetlenségben eltéved, mint az utas a beláthatlan térségen, ha iránytűjét elvesztette ; megrendül lelké ben a mérték által fenntartott egyensúly s önmagában meghasonlva önmagát emészti fel. Ez az emberi élet tragikuma, „az ember tragoediája.4

A végetlenségbe tolakodó emberi dölyf bábeleket épit, de mielőtt kivihetné óriás tervét, nyelve összezavarodik s az egész alkotmány összeomlik. Épen mint a hajó, mely emberi ész által törvények szerint nem. kormányozva szálad ki a sik tengerre, meg fog zavarodni pályafutásában s viharok játékává lesz (Ikarus, Phaéton, Faust.). Mivel tehát a tragikus személy az isteni örök tör~