Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-02 / 5. szám

a legkeserűbb szenvedések egyszersmind örömöt is rejte­nek magokban. Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne. Ez az emberi életnek legszebb, legkeresztényíbb felfogása, a legnemesebb optiinismus, mely azon hitben gyökerezik s abból táplálkozik, hogy az Isten min­ket boldogságra teremtett. A szegény íöldmíves vi­har által letarolt mezején, vagy tűzvész által fel­dúlt háza üszkei között, a szabadság hőse a zsarnok rabbilincseiben, a bűnök szennyétől ment ártatlan szív igazságtalan s anyagi érdekek által elkábított birója előtt, ki élete után áhítozik; a kisdedeinek behantolt sírján zokogó anya, a feldúlt családi tűzhely romjain kesergő családapa, a férfiú, ki úgy látszik mindenétől, még a szenvedő utolsó reményétől is megfosztatott, mindezek mind nincsenek oly helyzetben, hogy viszonyaikon emel­kedett lélekkel körültekintve egy pontot, egy gondolatot ne találnának, melyen meg lehet nyugodni, mely legalább parányi örömet nyújt. Ez az egy pont, ez az egy gon­dolat azután szilárd alap, szikla a szenvedések tengeré­ben, melyen nemcsak megnyugodhatunk, de küzdhetünk is sorsunk jobbra fordultáért: dog /LOL TCOV OTÍO ! De mégis ez az egyetlen gondolat se legyen utolsó reményünk, mondja tovább a költő. Mikor ez az egyet­len gondolatunk, melyben még vigaszt találánk, ez az utolsó zöld virány is elpusztul, midőn mindennek de mindennek vége, nem kell-e akkor kétségbe esnünk ? Nem, a keresztyén nem eshetik kétségbe soha. Omoljon könyed a drága kincs elvesztése felett, öntsd ki szíved bánatát, hogy kinyilatkoztatása folytán megenyhüljön; de emeld fel azután szívedet az inség színhelyéről, mint azt Ráchel példáján láttuk, s menj tovább »örökös re­ménynyel/ Még mikor végső reményünk árbocza is el­törik, még akkor se engedjünk helyet a kétségbeesésnek. Mint egy hérosz, mint egy Szondi utolsó lehelletéig le­győzetlenűl helyt áll a legyőzhetlen ellennel szemben, úgy a költő fenkölt lelke is rendületlen marad a sors minden rettenetei között. Apostoli lélek, mely így érez és gondolkozik, apostoli ihletség szól hozánk e sorokból. Ez a költőben lakozó végetlen isteni erő egy nyilat­kozata. Az utolsó versszakban a költő megnyugvását fejezi ki a mondott gondolatokban. Nem örök a fájdalom, ha­nem mulandó, a remény pedig, melyet Isten adott be­lénk, melyet a bennünk lakozó isteni erő tart fenn, a remény örök. Ez a költemény gondolatmenete. Lényegében a tar­talom ugyanaz, a mi Ráchelben, azon különbséggel, hogy ott egy példány — jobban mondva eszményképet állít elénk a költő azon eszme megvalósítására, hogy viselje magát az ember, — hogy viselje magát egész nemzet — akár az elemek, akár az emberek zsarnoksága által okozott szenvedésekben; itt pedig visszatekintve meg­nyugodott lélekkel a lezajlott viharra, elmélkedik a költő általában az élet folyása felett s elmélkedése folytán arra az enyhítő, vigasztaló gondolatra jut, miszerint az éle lényege öröm és fájdalom, bú és enyhülés, gond és nyu­galom. E költeményben tehát a költő az életnek helyes felfogására tanít, bennünket. Honnét, honnét nem, most ne kutassuk, de tény az, hogy a mikor megindulunk szülőházunk védszárnyai alól megkezdendők az életet; nem helyes fogalmunk, vagy hogy a fentebbi hasonlattal éljék, nincs helyes előrajzunk az életről. De nem csak akkor nincs. Álta­lában éltünk korának közepette is nem oly álláspontról tekintjük az életet, milyenről kellene. A mi világnéze­tünk alapjában hibás. Boldogok akarunk lenni, ez a lta­lános, közös törekvésünk. De olyan boldogságot kere­sünk, a miiyen e földön valóban nincs. Ha boldogságról van szó, akkor tündéri virány ok, örök tavasz, örök ifjú­ság, derült, ég, mely soha el nem komorul, angyali jó­ságú emberek, eszményi jó barátok, vég nélküli örömök tengerárja lebegnek szemünk előtt Es ha csak lebegné­nek, mint ábrándképek, melyek szétfoszolnak s tudjuk róluk, hogy csak álmok voltak. De szent meggyőződé­sünk, hogy a való életnek, a mennyországnak bú nél­külinek, árnytalannak kell lenni s teljes lélekkel, min­den erőnkből igyekezünk életünket valóban olyanná va­rázsolni. Buzgó törekvéssel sietünk ama kép felé, azt hivén, hogy nem messze'van, holott végetlen távolság : választ el tőle, mint amaz „ábrándos, kékszemű de szög­í hajú* gyermeket a szivárványtól : Út felen száz kis virág int „Ülj le közénk, szép gyerek!4 Száz madár mond: „Dallok egyet!* De ő nem hallgatja meg. Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt, Szép szivárványt a magasban Nézi, nézi és halad. Valóban míg minden figyelmünket, gondolatunkat ezen végnélküli s mondhatjuk céltalan törekvésre fordít­juk, nem vesszük észre az utunkban nyiló illatos virá­gokat, pedig azokat is a jó Isten helyezte oda. A boldogságért születünk s nélküle halunk meg, Miért van ez ? Árnyékát űzve, előle futunk. (Vitkovics.) „Valóságot kergetünk s árnyékot ölelgetünk." S e sikertelen sisyphusi munkában lezajlik az élet néhány rövid peice, a nélkül hogy örülni tudtunk volna a je­lennek, sőt sokszor épen a nélkül, hogy használtunk volna s a sír széléről visszatekintve méltán kérdhetjük Tompával : „Mi volt hát a boldogság ?( < Lehetetlen, hogy egy nemünk hivatása s rendelte­tése iránt nem közönyös lélek így megnyugodhassék,

Next

/
Thumbnails
Contents