Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-28 / 39. szám

Huszonkettedik évfolyam. 3®. SSE. Budapest, 1879. september 28. PROTESTAUS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Szerkeszti)'- és K I A D Ó-HIVATAL: V111. ker. Mária-utca 10. sz. I. em. Előfizetési díj : Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 ft. 50 kr., egész évre 9 frt. Előfizethetni minden kir. postahivatalnál ; helyben a kiadóhivatalban. Egy szám ára 20 kr. Hirdetések dija : 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásnál 5 kr., egyszeriért 7 kr sorja. — Bélyegdij külön 30 kr. Teljes szarná példányokkal mindég szolg-álhatnnk. Azon t. előfizetők, kiknek előfizetősök lejár, annak megújítására felkéretnek. A semmittevés bölcseségéről. Non persuadebis, ne si persusearis quidem. Lapunk mult számában politikai életünk egyik koryphaeusa, Mocsáry Lajos szólott egyházunk napi renden lévő kérdéséhez. Midőn kéziratát elolvastam, láttam, hogy ahban a politikai párt embere nyilatkozik, ki megfeledkezve arról, hogy az egyház rendeltetése a lelkeket kölcsönös szeretetben egyesíteni, a kérdéseket, melyek politikusainkat pártokra különítik, át akarja vinni egyházi életünk terére is. Ez elég baj, gondolám, de utoljára is az írónak egyházunkban elfoglalt tekintélyes állása, s lapom ismeretes programmja kötelességemmé teszik a dolgozat közzétételét annyival inkább, miután nemrég a fennforgó kérdést kormányszempoutból megvilágító cikksorozatot is közlöttem. A két dolgozat a kérdés két végletéhez vezet. Az egyik a kultusminiszterium nyilvánvaló mulasztásait semmis ürügyek alatt tervszerű, dicsérendő tettekké akarja magasztositani, a másik ellenkezőleg olyasmivel vádolja a kormányt, mit első tekintetre alaptalan ráfogásnak ismer fel a józan ész. Ezeket belátva szerkesztői kötelességemmé vált, tüzetesen hozzászólani a dologhoz. Szokásom szerint, mielőtt az Íráshoz hozzáfogtam, végig elgondoltam, a Mocsáry t. barátom által elmondottakat, hogy a dolog lényegét, a vitatás körébe szövődött, oda nem tartozóktól elszigetelve, tisztán a fennforgó kérdésekhez, az egyháznak tervbe vett teendőihez szólhassak. Mily nagy volt azonban bámulatom, midőn azt vettem észre, hogy az én tisztelt barátom az egyházat érdeklő teendőkről voltaképen tudni sem akar; neki zsinat nem kell, eonvent sem kell, iskolarendezés sem kell. Es miért? Azért, mert: „a kormány el akarja tőlünk venni a felsőbb oktatást", pedig mindazok, kik zsinatot, eonventet s iskolarendezést sürgetnek, csak lovat adnak a kormány ama kárkozatos törekvése alá. Ez a hosszú cikknek rövid foglalatja. Szerencsétlen túlzás, mely midőn kézzel fogható* valótlansággal, semmikép be nem bizonyítható ráfogással akar hatni, akkor az elfogulatlan, de a dolgokat közelebbről nem ismerő embereknél azt a tévhitet támasztja, mintha a kormány abbeli dolga, közszólás szerint, színig tejfel volna, és eljárásában valóságon alapuló kifogást keresve sem lehet találni. Pedig tényleg épen az ellenkező áll. A kormány nem kívánja intézeteink megszüntetését, nem is kívánhatja, ha egyenesen maga alatt nem akarja vágni a fát, s azon botor emberhez hasonlót nem akar cselekedni, ki, midőn árkot készül átugrani, azt elébb örvénynyé mélyeszti és szélesbíti. De épen mert azt józan észszel nem teheti, annál nagyobb a mulasztási bűne, hogy mióta magunk urai volnánk, hosszú 12 év lefolyása alatt semmit sem tett azon három millió polgár javára, kiknek századok óta nem legkisebb érdemük az, hogy az állam egyik legszentebb feladata megoldásában, a közmiveltség terjesztésében a legnagyobb dicséretre méltó buzgalommal és áldozatkészséggel közreműködtek. E mulasztás három irányban követtetett el. Egyetlen egy lépés sem történt, hogy a törvényben kimondott egyenlőség és viszonosság valósulásához csak egy parányival is kö-77