Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-21 / 38. szám

A gyűlés sajnálattal vette, hogy a közoktatási miniszter úr, kinek egyház-iskolai autonom szerkezetünket ismernie kell, a legfőbb felügyeleti jog gyakorlása módjának meghatározása iránt, a rendes útnak mellőzésével, nem a jogosult testületek útján kivánt be véleményt, de azoktól, kik az egyház létérdekeit érintő oly fontos ügyben, csak az egyházkerületek meghallgatása után nyilatkozhatnak jogérvényesen. A gyűlés aggodalmát még nevelte a miniszter urnák a pontozatokban világosan nyilvánuló túlterjeszkedési törekvése, mely a fő fel ügyeleti jog gyakorlása cimén attól lényegesen eltérő beavatk ozás létesitését helyezi sajnos kilátásba. Mert valóban, a gyűlés nem képes megérteni és belátni, mi indithatta a közoktatási miniszter urat arra, hogy oly körülmények és viszonyok között, milyenekben egyházunk és iskoláink csaknem egy évszázad óta állottak az államhoz s állanak ma is, szükségét lássa autonom állásunkat fenyegető oly intézkedések behozatalára, melyeket sem egyházi hatóságaink eljárása, sem tanodáink magatartása, sem az azokban folyó tanitásnak eredménye nem igazol, ugy hogy a pontozatok kitűzésében nem láthatunk egyebet, mint sajnos kisérletet a nyugalomnak és békének megzavarására, melyet a felügyeleti jog gyakorlásában, az állam és az egyház között törvény és zavartalan gyakorlat szentesített. Kifejezi a gyűlés sajnálatát a fölöst is, hogy a közoktatási miniszter úr kevés bizalommal látszik egyházunk kormánya iránt viseltetni; holott közéletünkben teljes nyilvánosság uralkodik s a magas kormány minderről nemcsak tudomást szerezhet magának, de átalunk is jegyzőkönyvek,jelentések, kimutatások beterjesztésével rendesen és mindenről értesíttetik ; — s épen a nemrég lefolyt idők eseményei meggyőzhették arról, hogy egyházunk legtávolabbról sem hajlandó oly mozgalmakat megszenvedni, melyek hazánk érdekeivel ellenkeznek,— mozgalmakat, melyek tápot és ápolást találtak oly helyekről is, hol orvoslást az állam igen is, de egyházunk nem hozhatott; miért is egy-két vakmerő, de megtorlott kisérlet miatt tanodáink autonom állását szűkebb korlátok közé szorítani akarni, nem érdemlett büntetés gyanánt volna tekintendő. Miután azonban, most midőn tanodáink autonom állását veszélyeztetve látjuk, elevenebben, mint máskor érezzük, hogy az egyház az iskolának ápolt édes gyermeke, annak egyszersmind éltető forrása : tiltakoznunk kell minden oly törekvések ellen, melyek a kormány fő fel ügyeleti jogát a protestáns hitfelekezetek törvény által biztosított jogainak megszorításával szükségtelenül kiterjesztenék ott, hol a tanodák minden terhét és költségeit, az államnak, — jelen zilált pénzviszonyok és növekedő adóssági terhek mellett különben sem remélhető — minden segélyezése nélkül egyedül az egyház viseli. Lehetetlen ily eljárásban módot és eszközt nem látnunk annak elérésére, hogy a közoktatásra fordított százezrek nyom nélkül elenyészszenek, s a nemes áldozatkészséget részvétlen apathia váltsa fel. Nem hagyhatjuk egyébiránt említés nélkül azt sem, hogy hazánkban egyházunknak külön létalapja, joga és viszonya van az államhoz, s méltán követelheti és elvárja, hogy még a törvényhozás is bölcs tapintattal fontolóra fogja venni ez állást, hogy a törvényhozási többség is tiszteletben fogja tartani és érintetlenül hagyni a számra kisebb hitfelekezetnek oly jogait, melyeket hazai törvényeken kivül garantirozott békekötések is biztosítanak, s nem engedni, hogy törvény által oly feltételeket szentesítsen, melyek a protestáns egyház tanügyét lehetetlenné tegyék, vagy oly felügyeleti módot hagyjon jóvá, mely a hazára is többször üdvösnek bizonyult autonom joggyakorlaton csorbát ejtsen. De némán elhallgatni s tiltakozás nélkül eltűrni nem lehet azt sem, hogy ott, hol közoktatási törvény nincs — hol a tanrendszer szempillantatnyi sugallatok alatt keletkezik és változik, — hol folytonos experimentációk között ma égig magasztalt intézkedés holnap már mással, mint eszményileg egyedül helyessel cseréltetik fel, — hol az állam és egyház közötti szabályozás oly pium desiderum, melynek valósulását épen a kormány hátráltatja, — hol a hitfelekezeti viszonyok a jogegyenlőség áldását még folyvást nélkülözik, hogy ott a főfelügyeleti jog a protestáns tanodákban a pontozatokban közzé tett alapon szabályoztassék ; mert attól kell tartanunk, hogy ily eljárás autonom szabadságunk megsemmisítésére vezet. S e szabadságot, a mint apáinktól vettük, utódainknak is sértetlenül átadni minden erővel törekednünk kell, — vérnek, küzdelemnek és hosszú szenvedésnek árán szerzett ama szabadságot, mely egyház-iskolai jogainkat, minden veszélyes beavatkozás ellen épen az által biztosítja, hogy az evangeliumi egyháztest törvényes hatóságai által mind egyházi, mind iskolai rendszerének szabályozására tett és szentesitett intézkedései, — a királyi Felség főfelügyeleti jogának épségben tartása mellett, — államilag is teljes érvénynyel birnak. Ennélfogva tiltakoznunk kell legkivált és főképen az ellen, hogy hasonló törvény a protestáns hitfelekezetek meghallgatása és észrevételeik figyelembe vétele nélkül alkottassék ; tiltakoznunk kell minden oly beavatkozási kísérletek ellen, melyek a mellett, hogy az állam érdekében fölöslegesek, a hitfelekezetek autonom jogait illuzoriussá, intézeteik fentartását és fejlesztését pedig saját alapon lehetetlenné teszik. Hogy pedig ezen határozatunknak érvény szereztessék, az egyetemes gyűlésre menendő képviselőink azzal bízatnak meg, hassanak oda, hogy az egyetemes gyűlés is hasonló szellemben precizirozott határozatot hozzon s azt felterjesztés kíséretében a vallás- és közjktatásügyi miniszter urnák is tudomására hozza. * A zajos éljenzéssel fogadott határozat felolvasása j után C z é k u s Istv. a maga részéről kijelenti, hogy ő