Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-21 / 38. szám

1211 1212 élvezetének nagyrabecsüléséből erednek. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy a protestánsoknál folytonosan tétetnek kisebb-nagyobb alapítványok; százados szokás és gyakorlat az nálunk, hogy mig ez istenfélő katholicus hivek misékre, feszületekre tesznek kegyes alapítványokat, nálunk többnyire az iskolák a hagyományozó kegyelet tárgyai. De legyen majd elterjedve ennek tudata, hogy az iskolák nem protestáns iskolák többé, hanem állami intézetek, melyeknek fenlartását az állam vállalta magára, melyeket Treforttok, tankerületi igazgatók kezelnek; ós legyen tudva hozzá móg az is, hogy a protestáns alapok ós alapítványok is ugyanazon a parlamentet mellőző alkotmányellenes modorban kezeltetnek mint a többiek, kiadatnak bérbe buzgó mainelukoknak, ép ugy mint amazok, mert hiszen ki van a Pontozatokban mondva ez is: hát vájjon kérdem, lesz-e még ezután is kegyes alapító ? s nem fog-e ez által szenvedni az országos közoktatás ügye? Mert hiszen kinek növelnek másnak polgárokat a protestánsok mint az államnak, a melynek voltak eddig mindenkor leghívebb fiai s tettek neki az igazi cultura meghonosítása, a felvilágosodás, a szabadság szellemének fentartása érdekében szolgálatokat, melyeket nem voltak képesek paralyzáhii a közoktatásnak más kezelői, kik az államtól nyert bő eszközökkel rendelkeztek. Az tehát, hogy iskoláinknak javítása volna a kormány által kitűzött cél, midőn tőlünk a közoktatást elvenni akarja, nem más, mint egy haszontalan ürügy. Ép oly hiábavaló a másik is, hogy t. i. az önkormányzat leple alatt államellenes üzelmeket folytatnak a felekezetek. Ezzel1

nem érdemes foglalkozni sem, mert hiszen igen egyszerű rá a felelet: ott a büntető törvény, ott az államhatalomnak egész apparatusa, sújtsa a bűnösöket, de ne bánjék ugy ezen ürügy alatt az állani a maga polgáraival mint bánik az igrici ember a maga lovaival, hogy t. i\ azt üti a melyik legjobban húz. A kormány által elfogadott eljárási módnak valódi indoka nézetem szerint abban rejlik, hogy ezen kormánynak, mely teljesen a centralisatió rendszerét fogadta el az ország összes belügyi kérdéseinek intézésében, mely valóságos irtó háborút folytat minden téren az önkormányzat ellen, hogy ezen kormánynak mondom szálka szemében azon tiszta vizíi önkormányzati institutio, mely a protestáns egyházi és iskolai autonómiában móg mindig fenáll. Anachronismusnak tekintik ők a mi mai viszonyaink közt ezen önkormányzatot. Türhetlennek látszik előttük az, hogy akkor midőn a nagy hivatalnok-sereg ós országgyűlési többség a magán érdekeltségnek nagy hadseregével együtt előttük térdet fejet hajt, van még egy kör, mely fenn meri tartani önállóságát. Ismerjük a kormány elnökének kielógithetlen uralkodási vágyát, mely annál inkább keres magának kielégítést lefelé, minél meghunyászkodóbb fölfelé ; tudjuk, hogy ő abban keresi ambitiója kielégítését, hogy keresztülvigyeu oly dolgokat, melyeknek keresztülvitelére senki más nem vállalkoznék; meglehet most épen abban keresi, hogy majd megmutatja Simoróknak, hogy kálvinista ministerelnök, a ki mint fögondnok kemény esküt tett a protestánsok jogainak fentartására, fogja keresztülvinni azt, mi Thun Leónak nem sikerült. Ezek azon lélektani momentumok, melyek nézetem szerint a kormányt vezérlik, s ezért nem is mondám azt — mint a konventi referádában irva volt — hogy a kormány „a protestantismust üldözi." Hogy Trefort minister ur egy Torquamada szerepére vágyódnék, azt biz ón magam se hiszem, nem tartunk se dragonádok se pázmániadoktól, habár nem kétkedem, hogy vannak hazánkban most is körök, melyek hivatásszerüleg óhajtanák, hogy a protestantismus inkább ma mint holnap tűnjék el a föld színéről. De ha értem a kormány eljárását, sohasem érthetem azoknak lelki állapotát, kik saját soraink közt is lovat adnak a kormány törekvése alá. Mert hát hallottam már protestáns embereket is aként uyilatkozni, hogy a vallást el kell választani az iskolától s az utóbbit oda kell adni az államnak; hallottuk már menteni sőt védelmezni a ministeri pontozatokat. Az efféle nyilatkozatokban nem láthatok egyebet mint a politikai pártállás túltengését; azok kik minden áron kormánypártiak akár órdekből, akár mert azon gyászos tévhitben élnek, hogy egy kormányt árkon bokron át követni barátság, pajtásság vagy épen lovagiasság által parancsolt kötelesség : minden áron keresnek s utóvégre találnak is sophisinákat a kormány eljárásának védelmezósóre. De vannak mások is, kik komolyabban gondolkoznak a protestantismus ós a közoktatás ügyéről, de tényleg egy hajóban eveznek az előbbeniekkel ; ezek azon hibába estiek, hogy eszmények és elméletek után indulva megfeledkeznek a valóságban létező concret viszonyokról. Azt hiszik, hogy mihelyt az állam veszi át a felsőbb oktatást, ez akiut fog hatni a most szűkölködő protestáns tanintézetekre, mint a silány vetésekre egy jó májusi eső s elfelejtik, hogy ennek az államnak nincs pénze* melyet a közoktatás emelésére fordíthatna. Ok úgy tanulták, hogy Magyarország alkotmánya helyre van állítva, soha sem élvezett annyi önállóságot mini most, hogy nemzeti ós hazafias kormány alatt- állunk, tehát nincs semmi okunk többé félteni a szabadság ügyét, tehát a protestantismust sem; ós elfelejtik hogy mindez, nem egyéb mint üres forma s gyászos önámitás; | hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van most mint valaha minden tényezőre, mi a szabadság fentartására sikeres eszköznek bizonyult, tehát a protestáns önkormányzatra is; elfelejtik hogy egy reactionarius ós hazafias kötelességéről megfeledkezett I magyar kormány veszedelmesebb minden Bachnál