Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-07-20 / 29. szám
próféták is egészen természetszerűleg érték el éltök végét, sokszor mint vértanuk. Dávid és Salamon is apáikhoz költöztek és el lőnek temetve városaikban. Miért akadsz tehát csak akkor fenn ilyféle elbeszéléseken, ha a bibliában találod azokat; ellenben lia Homer, Livius vagy Ovidiusban vannak, amúgy simán átcsúszol rajtok ? Azért, feleié, mivel a biblia más módon keletkezett, mint más könyvek; közvetlenül Istentől származott és mivel annak tartalmát történelmi ténynek venni és abban hinni kell; más iratokban ily elbeszéléseket költészetnek szabad tartanom. Kisértsd meg egyszer, mondám, a biblia ily elbeszéléseit hasonló eredetre vezetni vissza, hasonló módon fogni fel és Ítélni meg: akkor itt, mint ott, kedvesen érthető, általános emberi kedélyszükségletből eredett költészet fog lenni előtted. Mint az utókor hite egyes embereknek, rendkívüli tehetségeik következtében, természet fölötti eredetet, isteni származást tulajdonított: ép úgy a világból való kimúlásokat is rendkívüli módon történtnek állította oda. A mint közvetlenül az istenségtől származtak : ép úgy ismét az égbe kellett menniök anélkül, hogy a sirba szállnának. Az istenség emberré lételének — az incarnatiónak •— megfelelt egyes képviselőkben az embernek istenné létele : az apotheosis. Az apotheosis ép úgy, mint az incarnatió nem egyedül a bibliai elbeszélések tulajdona, hanem egy általános emberi, ép azért minden vallásban előforduló szellemproeessus. Igy Chiuának is van egy, az égbe emelt herosa, Hoangli, a ki az emberiség üdvére a rosszat legyőzte; és India istenité Buddhát már 300 évvel halála után. Es Krisztust ? kérdé barátom félénken. Bizonyára csudálandó volna — felelém, — ha Jézus is, miután benne az istennek emberré lételét látták, az utókor hite által nem istenittetett volna, ha élettörténete természetesen és prózaiasan, csupán sirba temetéssel és nem menybemenetellel végződnék. Még több. Oly háládatosnak mutatá magát a népkedély, az ő legnagyobb jóltevői és áldást hozói iránt és oly nehezen tudott kedveseitől megválni, hogy nem elégedett megázzál, hogy a természetes halál alól kivette őket, nem elégedett meg, hogy szellemi vívmányait elsajátitá; ha -nem mint Buddha- és Illyésnél, ugy Krisztusnál is személyes feltámadást és eljövetelt óhajtott és várt. Avagy kérdem, a biblia nem bir-e ép azon joggal, mint más nemzeteknek vele egyidejű és egynemű iratai, hogy kifejezést ad azon kegyeleti érzetnek és vonzalomnak, mely szerint bensően szeretett és nagy halottait dicsőíteni és magasztalni igyekszik és az emberiséget legalább egyes képviselőiben az istenséggel egyesitettnek tudni szereti. Es ha átkozandó és fájlalandó valami, úgy azon mód az, mely szerint az önzés és uralom-vágy a vallásosságnak ezen szép vonását, nyilatkozatát kizsákmányolta és vele kárhoztatandó módon visszaélt. Mit értek ez alatt — kérdé barátom? Azt, hogy a római egyház — a költészeti néphitnek eléje vágva — az apotheosist és fejlődését ön számára bérbe vevé, azt előirt szabványok szerint szabályozá és nem szentesitette, hanem szentségtelenítette. E szerint a pápa, összeköttetésben egy vizsgáló kollégiummal, bizonyos számú keresztyéneket, kiknek ehez szükséges tulajdonaik kimutatva és a kikért az ehez szükséges költségek megadva lőnek, istenitett, a mint nevezik : kanonizált, ugyan nem épen az istenek, de a félistenek, a szentek közé emelt és a hivők tiszteletére és imádására méltónak itélt. Ily módon Ion egy Crispinus, ki bőrt lopott, hogy a szegényeknek cipőt varrhasson, igy lőn egy spanyol inquisitor és eretnek-égető Arbues istenítve. Akkor mindenesetre—jegyzé meg a philologus — jogosultabbak és értékesebbek azon apotheosisok, melyek a népből indulnak ki, mint azok, melyeket a pápa rendel el. Es még egyre figyelj : Egyenlő jogosultsággal és egyenlő értékkel birnak ezen apotheosisok, akár a bibliában akár más könyvekben fordulnak elő. Jövőben hagyd el a külön isteneredetiség, a különös inspirátio ijesztő cégérét, ha görög és római klassikusaid mellett a bibliát meg akarod érteni és igazságos akarsz lenni az emberi s é g ezen könyve iránt. ERMEL GTYULA. Eöngészet a „Prot. Egyh. és Isk. LapK -ból. Az »egy lelkészinek, A ki hírlapi közleménye alá nevét írni nem akarja, soha ne kezdje cikkét ezzel : „nem tanácsos a szennyest utcára vinni.* Mert lássa, a világ nagyon furfangos, könnyen azt a megjegyzést teheti, hogy cikkíró sem találta tanácsosnak az utcára vinni — nevét. Egyébiránt csak helyeselhető, hogy ön az anonymitás álarca alá bujt, mert így én is, más is, megmaradunk abban a megnyugtató hitben, hogy ön — nem lelkész. Olyan ember nem lehet lelkész, ki a szabad papválasztást akarván védeni, szórói-szóra így ir: „hadd forrják ki magokat a kedélyek, ez szükséges, mivel e z az alkotmányos alap.( < E szerint a kedélyek kiforrásában, más szóval, a választási villongásokban áll alkotmányunk alapja. Egy lelkész nem beszélhet így. Egy lelkésznek tudnia kell azt, hogy csak két-három évtizeddel is ez előtt a nép nem választott, hanem az esperes rendelt papot. Mikor tehát a nép nem választott, akkor a kedélyek sem forrhatták ki magokat; és ha a kedélyek nem forrhatták ki magokat: nem volt alapja alkotmányunknak? Ismét így szól: »a gyülekezet józan észszel azt mondaná, ha a consistorium választ, fizessen is a consistorium.® Egy lelkész nem beszélhet igy. Egy lelkész ily lázító tant nem hirdethet. A szolgabírót választja ma a megyei képviselő testület, s még egy választó polgár sem mondotta azt józan észszel, hogy fizesse is a megyei képviselő testület.
