Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-19 / 3. szám

s az akinek annyi babérlevelet jövendőit tudománya , rengő bölcsője, az iskola, ott az élet nagy egyetemén | szárnya szegetten alant marad. Olvassuk csak figyelmesen a necrologokat ! bizony igen sokszor az emlékezet szomorú fűzfája alól a síri furulyának egy-egy ilyen bús ariája is megzendül. Nem vagyok érzelgős természetű s nem is akarok holmi apró dolgok miatt »Vigil* úrral keservesen hegedülgetni, de azt talán minden sentimentalismus nélkül elmondhatom: hogy a segédlelkészi hivatal az ő nyornoruságával egyházi életünknek egyik legsiralmasabb oldala, gátja és akadálya a komoly törekvésnek, a szükséges lelkészi képzettségnek ; és hogy talán végre valahára itt volna már az ideje tisztességesen dijjazni azokat is, akiket szent vágyódásuk a názárethi Jézus keresztje alá hiv, nehogy még a pálya kezdetén porba tiporja őket az élet elviselhetetlen keresztje. Tisztességesen dijjazni! hm hm! illő is, jogos is, igazságos is, mondja egyik másik szíves olvasó. De hát hogyan, miként, mint, mi módon és miből ? mikor magának a principálisnak is ez a nótája: „Ajtómon is fából a kilincsem* Vagy talán a hívek buzgóságától reméljünk valamit? mert a Tompa Jócik Jónásaként: »bírja még szuszszal a jámbor könyörület*. Bajosan, aligha ! kiáltanak erre a baranyai babiloni füzek alól. Tudom igenis hogy szegények vagyunk, mert az evangelium tarisznyájával bekopogtattam én is vagy 700 ecclesiába s fájdalom itt-ott Makkoshotykát, Homokbödögét és Pusztadarócot is találtam. De azt már seholsem tapasztaltam, hogy egy kis jó akarattal, meg egy kis ügybuzgósággal a kápláni miserián segíteni ne lehetne. S épen azért, mert a Homokbödögei prédikátornak öreg napjaira ép úgy szüksége van a káplánra, mint a bagaméri páternek, aki egyúttal „honpater* is 5 s mert tanulni és ruházkodni szükséges még Barabás-Kustánszegen is, megteszem illetőleg sírjából elővonszolom azt az eltemetett indítványt, hogy ott ahol a káplánt a szükjövedelem miatt tisztességesen dijjazni nem lehet, segítsünk a bajon társadalmi uton, viribus unitis, azaz teremtsük meg már valahára a káplán-segélyező e g y 1 ete k e t. Most ^esztendeje sokat irtak és beszéltek erről az eszméről, meglehet talán azért, hogy azután annál tovább hallgassanak. El is hallgatott boldog, boldogtalan • pedig az eszme nem a feledés sírjába való; a baj, amit gyógyítani akar, meg van úgy, mint régen volt, immár elodázhatatlan szükség így vagy úgy, de valahogy mégis csak segíteni rajta s ezért merészkedett már ajkam erotelen rebegése megzendülni. Meg lehet ugyan, hogy ezért a freskóképért sokan igy fognak felkiáltani : íme itt van a Lessing embere, megpillantotta háza tetején a kápláni nyomorúság északi fényét, segítségért kiáltozik szegény rövidlátó, azt gondolván, hogy mindjárt oda ég. Sohase busuljon öcsém uram! Csak egy kevés ideig tartó láttani csalódás az egész; fogja ezt a poharat és zendítse rá azt a sírva vigadót: »Megvirad még valaha*. Capellanus. SYNODALIA. A zsinati előmunkálatok kérdéséhez. Ballagi Mór e lapok folyó évi első számának nagy figyelmet érdemlő vezércikkében, felette jellemzőnek találja azt, hogy a sok évtized óta várva várt zsinati ügy tárgyalása iránt a közönség oly csekély érdeklődéssel viseltetett és viseltetik, mondhatjuk, még jelenleg is. Evek óta lessük, várjuk a zsinatot azon biztató reményben, hogy majd az, egyháztársadaiini, úgy administrativ, mint törvénykezési tekintetben halomra gyűlt bajaink kúszált gordiusi csomóját merész kezekkel fogja ketté vágni & züllött állapotaink, viszonyaink helyébe egészséges belállapotokat, morális létviszonyokat fog elővarázsolni : s íme, midőn ajtónkon kopogtat a várva várt messiás; midőn a zsinati előmunkálatok tárgyában kiküldött konventi nagy bizottság a legközelebb tartandó zsinat alakításának és szervezetének szabályozásában is már már megállapodásra jutott, tehát kifeszített vitorlákkal repül magyar reformált egyházunk viharhányta hajója a zsinat békés fejlődést, anyagi és szellemi gyarapodást ígérő áldott kikötője felé, mi még csak örvendeni sem tudunk a közelgő messiásnak s egyházi életünk hajójának viharokhoz szokott népe, mintha még tovább is akarna dacolni az ellenséges elemekkel, egyátalában nem sovárog a zsinatnak szép jövőt ígérő kedves kikötője után. E tünemény a milyen jellemző, ép oly sajátságos, de magában, a dolgok észszerű fejlődésének természetében, egyrészről a mult hagyományaiban, másrészről a jövendő alakulások feletti aggodalmakban, legfőképen pedig^a jelen nyomasztó helyzetben leli bőséges magyarázatát. Hogy negyedfél százados multunk hagyományaival, az apáról fiúra kifejlett s szent örökségkép ránk maradt egyházszervezetekkel nem egy könnyen fogunk szakítani, s uj problematikus alkotások mezejére nem egy könnyen, nem egy hamar fogjuk magunkat elszánni, ez már akkor is világos volt előttünk, mikor ezelőtt évekkel a k o nv e n t n e k, mint egyetemes egyháztársadalmi közkapocsnak zsinat nélkül is létrehozásában oly odaadó magasztos lángolással buzgólkodtunk. A jövendő alakulásokat tekintve is igen természeteseknek, nagy részben jogosultaknak tartjuk az itt-ott felmerülő aggodalmakat; valamint előre gondoltuk és láttuk azt is, hogy az erdélyrészi reform, egyházkerület nem egy könnyen fog lemondani azon szabadságról, melylyel közjogilag a többi egyházkerület felett bir, például, hogy szabadon alkotott egyházi törvényeit nem tartozik fejedelmi szentesítés alá bocsátani, a házassági törvénykezésnek pedig tényleg gyakorlatában van. A mult idők kipróbált alkotásainak és intézményeinek szilárd talaját egy, uj jogviszonyokat előtérbe helyező, de