Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-19 / 3. szám

nótor, paszita, s inint a népdal mondja : „sóra fára nincs gondja.® Tanulnia ugyan kellene sokat, nagyon sokat, hogy majdan ót és ujat elő tudna hozni az ő éléskamarájából *, de ha nincsen miből, unalmában mit tehet egyebet, minthogy Elcsap speculativ bölcsésznek s lészen Bákó szerint olyan mint a pók, mely anélkül hogy kívülről gyűjtene anyagot önmagából szövi hálóját. Aztán minek is volnának azok a könyvek ? ? Majd majd ! ! Ugy is ez az oka minden bajnak, zilált erkölcsi életnek, üres templomnak, hirdeti a belső-somogyi erődre feltűzött piros zászló. Ott van már az élet nagy egyetemén, ahol illatozva nyilik a rózsa, csendes morajjal lejt a bölcseség patakja s mint nyári permeteg hull alá a vallásosság tiszta harmatja. Tanulhat ott eleget; ha szent passiója úgy tartja bevághatja akár a kalandáriumot, mint megboldogult Kis Ádámunk. Lehet pap is, professor is, próféta is, úgy élvén a Szent-lélek, Athanagorás szerint, az ő arany szájával, mint valami fuvó muzsikával. Szóval nincsen semmi baj, csak egy kis keserűség, azért pedig nem érdemes a kalamust az ördög után dobálni. Hiszen ha nem volna, már t. i. hogy semmi baj ; ha az a kicsiny sziget, melyen a candidatus élethajója tizenkét esztendei vihar után kikötött, nem rózsával, csak türelem-fűvel volna beültetve, nem szólnék én egy árva betűt sem, viselném az úr igáját nagy lelki gyönyörűséggel ; de így bocsánatot kérek, ha így kell felsóhajtanom a zsoltár iróval : „Könyhullatásom én nekem Kenyerem éjjel nappal®! Mert azt talán csak nem vonja kétségbe senkisem, hogy mai napság széles e világon a magyar reform, segéd-lelkészi hivatal a legnyo moruságosabb. Kocsis, kauász, béres, liajdu, irnok, dijnok, executor, tiszteletbeli helyettes, ex, segéd, kisegítő mellék-hivatalnok megkapja a maga salláriumát mind, illőleg, rangjához méltólag. Csak az ifjú tiszteletes úrnak kell évenként 40—50, sőt igen sok helyen 20 forinton tengődnie (100 forint már nagy ritkaság). Boldog ember, akinek az apai örökségből csak egy morzsa is jut, mert az ilyennek legalább biztos utravalója van. De akinek nincsen egyéb öröksége, mint az utolsó apai »Isten hozzád,® az már aztán komoran gondolhat a holnapi napra, ha épen amiatt nem is, hogy mit egyék mit igyék, de már amiatt minden bizonynyal, hogy mivel ruházkodjék. Vagy talán a káplán fasarukban is pré. dikálhat, mint Assisi szent Ferenc, figefalevéllel is öltözködhetik mint bibliai ős apánk? Ugy is arról szól a panasz most is, hogy a lelkészi tekintély nagyon alászállott, mert a tisztelendő úr a külsőre mit sem ád, Philippovics bugyogóban, Gurkó kabátban és még Isten tudja, hogy miféle granicsár öltözetben dicséri az urat. Reverenda kell meg collarc-Ormánysági szerint baka módra felcsillagozva. Hogyan, szerezzem meg már én azt a papi „ganz párádét", mikor az olyan drága ornatus, hogy három sőt négy esztendei fizetésemből se telik ki. Avagy talán a káplán profanizálhat is ? S midőn a principális csizmáján ott ragyog a „civilisatió suvixja", öcsém uram kérges saruit még mindig az ósdiság faggyú-gyertyájával puhitgatja. Bizony bizony! „qui altari serviunt non possunt ex altari vivere®. De mégha eltengődhetik is a zsibvásár olcsóságaival az ilyen magam forma szegény legény, még akkor is hátra marad a kérdések kérdése, a szellemi köpönyeg, a könyv és megint csak a könyv. Azt tudjuk mindnyájan nagyon jól, hogy az iskola sem tökéletes szakembert, sem kész papot soha nem ád, hogy a papnöveldétől a papi hivatalig, ha lelkesedésünk oltárán valódi szent tűz lobog, óriási a munka, rendkívül , sok a tanulmányozni való. Nemcsak gyakorlatilag megfigyelni mindent jól s a cura pastoralis szép és magasztos mezején böngészgetni, hanem elméletileg is gyűjteni a mézet j szorgalmasan mint a méh. Mert hát hiába ! ma már nem a Czene uram idejében élünk, aki ájtatos somogyi híveinek ilyenformán elmélkedett: „sem komámnak, sem sógoromnak egy meleg máléért könyöke alá vánkost nem varrok." Azzal is édes keveset teszünk, ha Beke Sá-i muelt vagy Ángyán Jánost a világ legszebb emelvényéről hétről hétre hűségesen könyv nélkül elpergetjük. Ma már a papnak, mint a gyülekezet lelki tanitójának, akihez özönlik az éhezők s szomjúhozok serege, alapos képzettséggel, sok oldalú ismeretekkel kell birnia, ha | ugyan lépést akar tartani a tudomány gőzszekerével, ha ugyan szeme előtt lebeg ama komoly cél ; hogy mint a nemzet culturépületének egyik szerény munkása ; megteszi azt, ami tőle telik, amit tőle jogosan várhatnak. Nem az én igénytelenségem mondja először. E fajta gondolatokkal van most saturálva a lég. Traetuson, sajtóban, lelkészi értekezleten, sőt még a magán tűzhelynél is, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, lelkes | igék hangzanak fel mindenütt: haladjunk!! előre!! A j confessiók bemohosult sirhantja alatt élet többé nem I lakozik ; habár egyes borongó lelkek szent kegyelettel hullatják is könnyeiket a szét szórt csontok felett, — a philosophia és a természettudomány vívmányait nem szabad a lomkosárba dobnunk, csak azért, mert 1500 esztendővel ezelőtt Niceában nem úgy gondolkoztak, mint ma a lánglelkek. Ahhoz pedig hogy e lánglelkek gondolatait ismerjük, magunknak tudományt gyűjtsünk, bizony csak könyv kell !... és megint csak könyv. Ujjából bölcseséget még senki nem szopott! De kérdem, hogyan lehet megszerezni már a kellő ismeretet, a rendkívül sok tudni valót, amit előhaladott korunk felkent papjaitól jogosan várnak, ha a munkabiró ifjú 5 — 6, sőt igensokszor 10 esztendeig is tengéletre van utasítva, ha egy némely Isten háta megetti faluban annyi élvezete sem lehet, mint a városi egérnek. Csoda-e ha ily körülmények között igen sok szép tehetség nem elégíthetvén ki lelkének szomjúságát, keserűségében Bachus oltárinál keres üdülést; amidőn aztán „a szellemi tűz idő előtt kialszik, a sok szép reményekre jogosított ifjú erő nyom nélkül enyészik el"