Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-06-22 / 25. szám
a tanügy terén, ki szólhatna ezekhez alaposabban és szakavatottabb tollal, mint egy népiskolatanitó . . . ? Hiszen jó és szükséges az a gy ülésezés is, de e mellett kiterjesztheti az egylet figyelmét és szellemi munkásságát a falusi iskolák ily kiáltó hiányára is, mint jelesül: „Az ismétlő iskolások tankönyve1 * és az annyira sürgetőn szükséges: »tanóraterv* stb. stb. hogy érezné közvetlen hasznát s jótékony hatását a tanitói gyűlésezésnek, ne csak az egyleti jegyzőkönyv, hanem maga az iskola is. SIMON S. TÁRCA. Á vallás és nemzetiség csereberélése. FelsŐ-Vissó 1879. junius elején. Bizonytalanabb sorsa semminek sincs talán ezen a világon, mint az embernek ; születésétől kezdve haláláig, folyvást a véletlen lapdája. A kik a praedestinatioban hisznek, azt mondják, hogy felsőbb hatalmak kit-kit előre megállapított pályán vezérelnek végig ; de minthogy földi ember azt a pályát nem tudhatja: mégis csak a vak véletlen szerint jutunk el ide vagy amoda. A sors szeszélye az emberek egyeseivel, sőt egész családokkal is a legtarkább változatokban bánik el; egyet a legalacsonyabbról legmagasabbra emel ; másikat egy lépése által sivár boldogtalanságból alig remélt örömteljes jóléthez juttat vagy megfordítva. Ezek és az ezekhez hasonló változatok oly gyakoriak és megszokottak már a mindennapi életben, hogy feljegyezgetni sem szokás. Hanem az még ma is meglepő és talán feljegyzésre is méltó, hogy mi képen zökken át egy-egy ember, sőt egy-egy család is egészen véletlenül, talán csak a sors szeszélye folytán, egyik vallásból a másikba, a felsőbb polgári körből az alacsonyabba. A vallás és polgári állapot eme véletlen csereberélésének oly gyakori és meglepő példái sehol sincsenek, mint Máramarosban s annak kiváltképen felső vidékén. Az elmagyartalanodás sok tekintetben határos itt azzal, a mely Hunyadmegyérői a „Hunyadi Album'-ban leíratik. Az ember alig értheti meg, hogyan lehet egy uri, intelligens sorsot próbált egyénből vagy pláne családból ismét paraszt, miveletlen. Pedig meg van és igy van. 1871. nyarán Kossuth Lajos nagy hazánk fiánál fordultam meg Turinban. Már ő, a ki minden hazai ügyet oly élénk és aggódó figyelemmel kisér, rámutatott erre a bajra s mikor affeletti csodálkozásomat fejeztem ki, hogy szinte érthetetlen, mikép nem megfordítva van ez a dolog ; hiszen az alacsonyabb sorsuaknak a miveletleneknek kellene felfelé törekedni, ugy magyarázta meg — igen találóan — a dolgot, hogy egy előtte álló dobozt a tiszta, fényes asztalon odább tolt. „Lássa ehhez a dobozhoz nem ragad most az asztalról semmi, mert tiszta tárgyhoz ért; de ha szurtos, szennyes volna s akkor dörzsölném így hozzá a skatulyát: bizonyosan ráragadna a szenny, a piszok. A szép és jó nem olyan vonzó, nem olyan ragadós, mint a rút és rósz.* Valóban az intelligentiát sokkal többen és könnyebben vetkezik le, mint öltik fel. Ott van Máramarosban a hises báró P i c k 1 e r család sarjadéka Rozávlián, mint kályhafűtő bocskoros oláh. Azok a kiktől erednek, Ausztriában ma is előkelő róm. kath. férfiak; ezek meg itt irni és olvasni sem tudó gör. kath. vallású juh-, sertés- és libapásztorok. Azt mondják, hogy évtizedekkel ezelőtt egy nyugalmazott őrnagy telepedett volt le Rozávlián s ennek utódai itt ezek a szegény bárók. Van a kezemben egy halálesetfelvétel, mely igy szól: ^Az örökhagyó Báró Pikler Juon, (Igazabban: báró Pichler János) foidmivelő 42 éves gör. kath. vallású, rozávliai születésű. Meghalt 1867. aug. 20-án. Első neje volt Tand Kaline, 2-ik neje Faur Juane. Kiskorú gyermekei: b. Pikler Marié, P. Marica és P. Juon. Az elhunytnak egy fivére és két nővére b. Pikler Grigore, b. P. Anyiska és b. P. Pelagi laknak Rozávlián. stb.® Ott van Petrován aPetrovay és azApost o 1 Rác család, a kikről azt beszéli a nép, meg maga a család idősebb tagjai is mondják, hogy az őseik magyarok (kálvinisták) voltak s az Apostol Rácokból egy ref. superintendens lett volna. Most jómódú oláh emberek, a kik szántnak, vetnek, kapálnak s fát vágnak egész életökön át. Magyarul egy szót sem tudnak, vallások is olyan, mint a falué : görög-katholicus. Assimilálódtak. Ott van a Szent-Gály hires magyar család. Szépapjok még Máramarosmegye nagynevű conselláriusa (kincstári hivatalfőnöke) volt s unokái ma bocskorban és tüszőben járnak és élnek a görögkath. nyelv és vallás szerint, nem is vágyva se többre, se másuvá. Ott vau aCsikjenőfalvi Gyenge család. Valamelyik székely kalvinista elejök bevetődött ide a hegyek közé. A nép megszerette és papjává választotta. Azóta a Gyengék többnyire oláh papok, Selistyén, Dragomérfalván és Petrován laknak. Jódon is van egy közbecsülésben élő oláh-familia K i n d r i s-ék. Ezek pár évtizeddel ezeiőtt Kenderes i-ek voltak ; hanem nyelv, vallás- és öltözettel is ugy beleolvadtak a román atyafiakba, hogy már a nevök is oláhosan van használva. Hosszú litániát kellene irni, hogy minden ilyen esetet és jelenséget felhozzak erről a félreeső vidékről. Elég legyen még röviden felemlítenem, hogy az oláhok közt gyakran szereplő ilyen nevek: Szaploneay, R á* kócy, Tököl y, Szász, Kovács, Máris, Nyerges stb. szintén gyanúsak ; sőt bizonyosan eloláhosodottak. A nemzetiségeknek itt különben minden keveréke van. A Brunetti-ek és Morandini-ak olaszok, a Tomanyagá-k azt állítják, hogy törökök s az eredeti nevök Tomay aga lett volna. Különben török fakereskedők most is laknak a felso-visói határban, p. o. Ali Kaszimoli, Ali Kaptéu stb. nevüek.
