Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-19 / 3. szám

Ismét a régi nóta ! A közügyek intézői megteremtik elébb az elviselhetetlen közállapotokat, s mikor aztán a nyomor alatt szenvedők panaszkodnak, vagy épen magokon segíteni próbálnak, a hatalom kezelői a rend és csend elleni összeesküvésekről beszélnek ós lakoltatják a szenvedő társadalmat az ő bíínök okozta kihágásokért. Nézzük csak mi történik körülöttünk. Bismarck fölélesztvén az erőszak politikáját, megteremté a mai társadalom legszemtelenebb hazugságát, melyet ugy neveznek, hogy „fegyveres béke", de voltaképen nem egyéb, mint a népek folytonos ostromállapota a legdurvább ököljog érvényesítésére: a ki bírja, az marja. Ennek következése az állandó seregek oly rengeteg állományra emelése, hogy a hadügyi budget az államháztartás költségének hallatlan felcsigázását s a közadósságok mesés felszaporodását eredményezte. Ily viszonyok közt az ember sehol sem látván biztos alapot lábai alatt, számításait máról holnapra kezdi tenni: a szegény nem takarékoskodik oly jövendő számára, melyben nem bízik, a gazdag pedig bevonja tőkéit a va-banque-ot játszó piacról. így áll elő az általános üzletpangás, a keresethiány, a közelszegényedés. S e miseria közepett a polgár, midőn keresményének csaknem felerészét adóban elfizeti, azt azon tudatban teszi, hogy annak legnagyobb része oly intézmény fentartására fordíttatik, mely távol attól, hogy hasznára válnék, inkább arra szolgál, hogy családi életét gyökerében megtámadja, elmérgezze, a legjobb erőket a hasznos munkától elvonja, s a helyett, hogy, amint állíttatik, élete és javai biztosítására lenne, inkább arra való, hogy pusztító háborúkkal fenyegetve, a lelkeket örökös remegősben tartsa. Ha aztán ily adó fejében a keresetétől elütött szegény ember utolsó párnáját is elviszik és éhező gyermeke hiába kiáltoz kenyér után: csoda-e, ha lelke fellázad oly társadalom ellen, melynek áldását sehol, de sújtó kezét minden lépten nyomon érzi ? A sötét századokban az így kifosztott szegény embert papja azzal bíztatta, hogy e földi szenvedése Istentől van, melynek békés eltűréseért túlvilági fényes jutalom, örökkén tartó mennyei boldogság várja; és a társadalom tudatlan pariája elfogadta a más világra szóló utalványt és megnyugodott. Ma már ez nem járja; ma a szegény ember olvas, gondolkodik és így szól magában: e calamitásokat bizony nem Isten bocsátotta reám, hanem azoknak istentelensége okozta, kik a rájuk bízott hatalmat önző céljaik elérésére és nem a köz javára használják fel. Ezen segíteni kell, gondolja tovább, ha máskép nem lehet, fel forgatással, de mindenesetre a hatalom híítelen sáfárjainak lakoltatásával, és a türelemre intő pap elkergetésével, ki idétlen biztatásaival bebizonyította, hogy ámító, a népnyomorgatók cinkosa. íme ez az igazi képe azon társadalmi helyzetnek, mely a Hödel és Nobiling-féle fertelmességeknek lélektani magyarázatát adja. Ily veszett állapotokkal szemben a keresztyén világ nagy részének fejéhez bizonyára nagyon illő volt, hogy a bibliával szólva: fölemelte hangját mint egy trombita; csakhogy szózatát nem a népekhez kellett volna intéznie, hogy legyenek türelmes birkák, hauem a hatalom kezelőihez, hogy ne legyenek farkasok. így tettek hasonló alkalmakkal azok a próféták, kiknek intését vélte hallani Xlll. Leo, midőn encyklikáját írta. Kétségen kivül nincs is senki inkább hivatva a tévedező emberiséget az igazság megvesztegethetlen törvényszéke elé idézni, mint az egyház, melynek az Úrtól nyert felséges missiója épen abban áll, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Szerencsétlenségre a római egyház mind elejétől fogva e nagy emberiségi missiójához a régi Róma világuralmi aspiratióit kötötte s félelmes versenytársa lett a világi hatalomnak, melynek Isten rendelete szerint, szeretetben utmutató tanítója kell vala lennie; két feladat, mely egymást kizárja, egyik a másiknak útját állja, az ember hajlandó nem lévén annak tanítására hallgatni, tanácsát követni, kiről mint vele birkózó félről tudja, hogy felette erőt venni törekszik. A pápaság egy évezreden át e képtelen feladat keresztülvitelén mesterkedett, mi fejlődésének oly végzetes irányt adott, hogy tettleg mindig épen ellenkezőjét mivelte annak, mit szavai hirdettek : a pápa „servus servorum"-nak irta magát, s ugyan akkor a császárok nyakára hágott. Fájdalom, hogy az emberi elme e nagyszerű eltévedésének is nekünk kellett culminatióját megérnünk, 1870. jul. 18-án mondatott ki a pápa csalatkozhatatlansága, és az eljárás, melyet ez istenkáromló