Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-05-25 / 21. szám

a napilapok közül többen közöltek, hogy t. i. szeretve tisztelt fögondnokunk, mn. b. Vay Miklós ur Ő excelentiája, a főgondnokságról a gyűlés előtt leköszönt volna. E ránk nézve fájdalmas, lesújtó megválás nem következett be s kérjük a gondviselést, bogy még sokáig tartsa meg nekünk s az ügynek azt a férfiút, kinek máiannyit köszönhetünk s kinek bölcsességére épen most van a legnagyobb szükségünk, midőn oly fontos létkérdések megoldása várakozik a magyar protestáns egyházra. MITROVICS GYULA, e. k. aljegyző. Böngészet. a »Prot, Egyh. és Isk. Lapokból*. A szegedi prot. egyházak egyesüléséhez. Mikor e lapok nt. szerkesztőjének a szegedi két prot. egyház egyesülésére vonatkozó rövid tervét olvastam — hát én is épen ugy gondolkodtam. Magna ingenia conveniunt. Nekem azonban könnyű volt ugy gondolkodnom, mert én már egyszer életemben, két kis prot. egyház egyesülési vajúdásait keresztül — néztem ? nem, hanem keresztül kínlódtam magam s hogy mi lett az eredménye, azonnal meg tudod tisztelt olvasó, ha e sorokat figyelmedre méltatod. Lelkészkedésem első éveiben oly városban laktam, melyben két kis prot. egyház tengődött, a reformátusoké s lutheránusoké, amaz mintegy 250, emez valamivel kevesebb lélekből állván. Mind két egyház tartott rendes lelkészt, rendes tanítót. E négy boldog ember fizetése, mely az egyháztagoktól, városi pénztárból s uradalomtól folyt be, körül-belül egy ezer forintra ment. Ez összegből nekem, mint reform, lelkésznek, 300 ft. jutottt. Es én meg voltam elégedve sorsommal, sőt életemnek fénypontját mai napig is az a háromszáz forintos papság képezi, sok tekintetben. De az nem tartozik ide. — Egyházam külső állapotával azonban nem voltam megelégedve. A paplak, melynek falai megállották ugyan még helyöket, de már az öreg nádtető minden kis eső alkalmával hűtlen volt hivatalához, -— az iskola, mely már évek óta egy becsületes párduc emberiségéből állott fenn (pár duc), — az imaház, melyet csak az imádság tartott, — a külön álló harangláb, mely szeles időben maga harangozott: mind ez szomorúan sóhajtozott egy kis jobb világ után. Uram, teremtőm, sohajtottam azután én is, hol vegyek annyi balzsamot, a mennyi ezt a sok sebet behegessze ! Adót kivetni ? Azt ugyan megleheti a presbyterium, de hogy be is hajtsa, azt nem hogy a presbyterium, de általában emberi erő meg nem teheti. Teszek a lutriba ! gondolám. Nosza mindjárt a következő vasárnap délelőttjén kijővén a templomból, összeszólítottam gyülekezetem férfitagjait, s összeraktunk 3 forintot. Vettem e pénzen egy csász. kir. sorsjegyet. Az igaz, hogy nem nyertünk, de legalább egy darabig táplált a reménység. De már a következő évben, sorsjegy nélkül is valóságos ternót csináltunk. Tudniillik : megégtün k. A városban dühöngött tűzvész elhamvasztotta a mi egyházi épületeinket is egytőlegyig, az én reménységemet pedig feltámasztotta, mert a „Triesti® társaság nagyon csekély levonással kifizette a biztosított összeget. Tett pedig ez 2700 és néhány forintott, érdemes pengőpénzben. És ez nagy kincs volt egy szegény kis egyház ládájában, de még sem egészen akkora, hogy belőle az én terveim és óhajtásaim szerént felépülhettünk volna. — Elküldöttem tehát a megbizha tóbb egyháztagokat az ország különböző vidékeire kéregetni, kik azután mély szomorúsággal elpanaszolták az ádáz tűzvész iszonyú pusztításait, hanem a biztositott összegről szerényen hallgattak. Magam pedig nyakamba ^ettem a várost, vármegyét; benyitottam valláskülönbség nélkül mindenkihez, kiről tudtam, hogy emberséges szive mellett vagy pénze, vagy téglája, vagy cserepe, vagy épületfája van. Sőt megkerestem e nagy város minden egyes földmíves lakosát, fuvarsegítséget kérve. S mi lett az eredmény ? Az, hogy 150 ezer tégla, s egyéb anyagok összehordása egy fillérünkbe sem került, — no meg a másik eredmény az lett, hogy két év múlva ott állott és ragyogott a városnak is díszére szolgáló, góth stylben épült gyönyörű templom, — a kedves lakályos paplak, — a tágas, kipadlózott tanterem, csinos tanitólakással. — Mikor templomszentelés alkalmával a városi, legnagyobb részben catholikusokból álló dalárda elkezdte énekelni az ezen alkalomra készített s betanult, éneket, olyanformát vettem észre, mintha egyik másik hallgatóm szemében könny csillogna; azután meg azt vettem észre, mintha némelyek csendesen zokogni kezdenének ekkor az én szememből is kicsordult valami s mikor azt letöröltem, kitört az általános, hangos zokogás, mely megragadta az egész nagy tömeget, s velünk együtt sírt az is, a ki nem tartozott hozzánk. A hála és öröm szent zokogása volt. Gyermekkorom óla e napon sírtam először s ez a nap volt életemnek legragyogóbb napja. Isten, s a jó emberek segítségével felépítkeztünk tehát. Azonban a reményünket meghaladó mértékben gyülekező segély elbizakodottakká tett bennünket. Az építkezésben tovább nyújtózkodtunk, mint a meddig takarónk ért, s emiatt ezer ft. adósságunk maradott vala. Honnan fedezzem? Gyülekezetem minden tagja szinte erejét meghaladó mértékben járult a költségekhez. Kéregetni képtelenség. Minden segélyforrás ki van merítve. Tűnődéseim közepett eszembe jutott, hogy miiy okosság volna, ha a lutheránus atyafiak eladnák az egész fundust, melyen düledező egyházi épületeik állanak, kifizetnék a mi adósságunkat, s egy papot, egy tanítót tartván, idejárnának a mi uj, szép templomunkba, ide küldenék iskolásaikat a mi tantermünkbe, hiszen mind két épület fényesen, megtelelne az egyesült egyház minden igényeinek. De mi történjék a papjokkal ? Az a mi kedvünkért bizony nem megy peregrinálni. (Tanítójuk