Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-04-27 / 17. szám

a Sárközyek méltó utódához, Sárközy Déneshez, ki mint tanácsbiró, mint csurgói gymnáziumunk igazgató választmányának elnöke, már évek óta az egyházmegye jólétének, a közjó előhaladásának egyik buzgó és fáradhatlan harcosa volt. Esperes urnák szavai mindnyájunk érzelmeit tolmácsolák ! Hogy reményeink s örömeinknek biztos alapja van, bizonyítja ezt segédgondnok úrnak székfoglaló beszéde, melyet hű másolatban van szerencsém közleni és pedig : »Mielőtt azon diszes helyet elfoglalnám, melyre az egyházmegye szavazati többséggel elválasztott, s melyet oly nagy érdemű férfiak foglaltak el előttem, hogy azoknak csupán emléke előtt is mindenkor kegyeletes tisztelettel hajlok meg, fogadják szives köszönetemet mindazok, kik bizalmukkal megtiszteltek. — Tudom, nagyon jól érzem azt, hogy ezen megtiszteltetést nem saját érdomeimnek köszönhetem, nem is kerestem azt, mert a kik közelebbről ismernek, tanúsíthatják, hogy soha kitüntetésre, elsőségre nem vágytam. Ha tehát mégis elfogadom, ezt azért teszem, mert mint alkotmányos ember és protestáns, a többség akaratának hódolok, a magamét annak alárendelem, — de teszem azért is, hogy ezáltal egyházunknak s a protestáns közéletnek szolgálhassak, reménylve, hogy a bennem helyezett bizalomnak megfelelve, azt ki is érdemleni, azoktól pedig, kik bizalmukkal másfelé fordultak, megnyernem sikerülend. — Nt. egyházmegye ! mozgalmas időket élünk. Magyarhoni hitfeleink várakozásteli arccal fordulnak az évek hosszú során át sovárgott s már küszöbön álló zsinat felé. Szép reményeket kapcsolunk a kilátásba helyezett egyházrendezéshez, és méltán, mert nem fogunk oldott kéve lenni, hanem tömörülve, egy milliókból álló életerős hatalmat fogunk alkotni. — Olvashatjuk, mert kezeink közt van a zsinati elő- j készitő munkálat. A nélkül, hogy ennek részletes ismertetésébe bocsátkozni akarnék, mely ugy is egyik főtárgya lesz jelen közgyűlésünknek, — vagy az abban, hitfeleink kitűnőségei által felállított nagyszabású alapelveket kicsinyelném: csak annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy belső társadalmi bajokon csupán külső eszközök által, mint ezt a zsinat teszi és teheti — segíteni nem lehet. Pedig egyháztársadalmi életünk belső betegségére mutat azon helyi érdekek' szülte kicsinyeskedés, mely az eddigi conventi feleselések, sőt a zsinati munkálatok gondos megfigyelőjének szivét méltán kora aggadalommal tölti el. Mindent, sőt csak sokat is a zsinattól tehát ne várjuk, de tegyünk annál többet mint autonom testület önmagunk. E végre 1. Emelkedjünk az önbecsérzet azon fokára, mely I az önalkotta törvény előtt — lehető fogyatkozásai mellett is hódoló tisztelettel hajol meg, — az önalkotta helyzetet féltő kincsként őrizi. A ki önmagát nem becsüli, miként várhatja mások becsülését. E nélkül önkormányzati szabadságunk, rend helyett áldástalan viszályt szül, időről időre hozott s hozandó statútumaink az amabilis confusiót szentesítendik. — 2. Ha nemcsak tengődni, hanem új életre kelni is akarunk, legyünk készek az áldozatokra. Ki akarja a czélt, akarnia kell az eszközöket is. A mi fénytelen egyházunk virágozása soha sem függött külső okoktól — soha sem voltak oly mostoha körülmények, melyek gátolhatták volna igazi feladatának, a szeretet művének teljesítésében, az áldozatok meghozásában, — sőt multunk elég fényes példáját mutatja annak, hogy az üldözés szomorú napjaiban árasztá legszebb áldásait a keresztyén szeretet. — Addig is, míg országos rendezkedésünk létesülne, ezen csak néhány vonással ecsetelt eszmékben találom azon főbb teendőinket, melyeket szem előtt kell tartanunk, hogy midőn megnehezül az idők viharos járása felettünk, — megállhassunk, sőt újra is születhessünk. — Minden hatalom, mondja egy hirneves tudósunk, a mely erények által szereztetett, ugyan azok által tartja is fenn magát; — már pedig a magyar protestantismus, az önrendelkezési jog kiküzdése mellett az áldozatok szülötte, oly áldozatoké, melyekhez hasonlókat alig mutathat fel a protestáns világ más hivei közt. Hajoljunk meg tehát mint egyesek a testület akarata előtt;

s legyünk egyházunknak áldozatkész fiai Ezen alapigazságok nélkül, hiú minden erőlködésünk, reménytelen zsinattartásunk is. Tudom én, hogy mostoha pénzviszonyaink közt, gyakran lankad meg a szépen indult buzgalom, — de misem akadályoz abban, hogy a mit nem bir erszényünk, élelmességgel, leleményességgel pótoljuk. Elég legyen itt csak jeleznem a kivitelre nem eléggé ajánlható domestica, takarékmagtárak s az egyházak javára teljesítendő közmunkák eszméit, s azt hiszem, hogy Istenbenvetett bizodalmunk mellett, ezeknek életre hívásában álland az oly gyakran hangoztatott belmissió is. — Ámde ez irányelvek mellett, csekély az én egyes erőm s gondnoki hivatalom helyes betöltésére, nem elég csupán az én jó akaratom, támogatásra is van szükségem. Számos gyülekezettel biró egyházmegyénkben — eltekintve politikai életünk ziláltságától, melynek pártoskodásai nem eléggé rosszalható befolyást gyakoroltak, egyházi életünkre is annyi külömböző, gyakran egymással ellenkező érdekek várnak kiegyeulitésre, hogy én nem mernék vállalkozni a nehéz feladatok teljesítésére, — ha nem biztatna a remény, hogy mindazok istápolni fognak, kikben meg van a jó akarat, törvények iránti tisztelet, s különösen tapasztalati bölcsesség. T. lelkészi s tanítói kar ! Érdemes presbyteriumai az egyházaknak! Nem szükség jeleznem azon fontos hivatást, mert önök azt tudni fogják — mert tudniok kell, melylyel szép, de gyakran terhes megbízatásuk jár. Önök kezébe van letéve egyházalkotmányunk alapja, s egyházunk jövője, — különösen tanító urak, az önök kezébe a népnevelési törvény szelleme szerint nemzetünk jövője is. Leljem én önöknek buzgó munkásságában, hivatás-