Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-04-20 / 16. szám
Huszonkettedik évfolyam. 10* sz. / Budapest, 1879. ápril 20. PROTESTÁNS GYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Szerkesztő- és KIADÓ-HIVATAL: VIII. ker. Mária-utca 10. sz. 1. em. Előfizetési cLIj : Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 ft. 50 kr., egész évre 9 frt. Előfizethetni minden kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. Egy szám ára 20 kr. Hirdetések dija: 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásnál 5 kr., egyszeriért 7 kr sorja, — Bélyegdij külön 30 kr. Teljes számú példányokkal miiixlég' szolgálhatunk. Azon t. előfizetők, kiknek előíizetésök lejár, annak megújítására felkéretnek. Quid nunc ? Hogy e kérdésre megfelelhessünk, nem csak azt kell tudnunk, milyen ma a helyzet, miben áll e helyzet bonyodalma, hanem azt is, hogy mikép, mily okok folytán lett olyanná. „Consilia magis res dant hominibus, quam hoiniues rebus," mondja Livius szerint igen bölcsen egy római államférfi. Nézzük meg tehát, hogyan és hová fejlődtek nálunk a dolgok, hogy megértve követendő tanácsukat, tán kivergődhetünk a zavarokból, melyeket a dolgok kellő figyelembevétele nélkül ápolt hominum consilia teremtettek. Mikor harmadéve a zsinattartást előkészítő konvent befejezte után a gyönyörű egyetértés közt lefolyt tanácskozásokra rövid visszapillantást vetettem, töbhek közt ezeket irtani: „ Ne ámitgassuk magunkat. Ne bizakodjunk szerfölött a most mutatkozó jóakaratú egyértelműségben. Mindaddig, míg az egyesülésnek csak a nevét emlegetik, egy véleményen van mindenki, minden ember azt óhajtja; de térjünk csak azután a dologra, a kivitel részleteire, azonnal meg lesz a „quot capita, tot sensus." Könnyű volt ezt előre látni, ismerve egyházi életünk történelmi fejlődését, és tudva azt, hogy mily természetes okok ós körülmények szülték a magyarországi superintendentiák között kifejlett ama divergentiákat, melyek az egyesülést oly nehézzé teszik. A tiszáninneni ós a dunamelléki superintendentiák, idegen nemzetiségek ós más vallásúak közt elszórt egyházaikkal, élénken érezvén az egyesülés által való erősödés szükségét, mindig készséget tanúsítottak oly rendtartás elfogadására, mely a magyar protestantisinust egyetemesíthetné. Ellenben a tiszántúliak, tömeges kálvinistaságukkal magokat biztosabbaknak és erősebbeknek tudván, nemcsak a többi superintendentiákhoz való simulásra nem mutattak hajlamot, hanem sok ideig saját maguk kebelében is more patrio viszálkodni meg nem szüutek. Ezt nem vád, nem szemrehányás, hanem oly sajátságnak magyarázataképen mondom, . melyet sokan inkább hajlandók gáncsolni, mint megérteni. Az emberek mindenha oly nézetektől szoktak vezettetni, melyek helyzetükből folyó szükségeikkel összhangzásban vannak. Jónak látják, ami ama szükségeknek megfelel, s közönbös reájok nézve mindaz, ami azokat nem illeti. Ezt tekintve, én részemről soha nem csudálköztam, ha tiszántúli testvéreink szerencsésebb helyzetüket a többiekével összehasonlítván, mint a franciák egykori nagy királya, ki az államot személyével identificálva, magáról elmondá: „az állam én vagyok,'4 ők is magukról azt tartják: „a kálvinistaság mi vagyunk." S e fokozott öntudat magában vóve épen nem volna baj, sőt sok jónak ós nemesnek is lehetne forrása; csakhogy ehhez aztán annak is kellene járulnia, hogy az egyházunk természetét alkotő fejlődési folyamatban a zászlót elől lobogtassák s az összes magyar protestánsságot csatlakozásra bírják. De ez, fájdalom, nem mindég történt, vagy ha igen, nagyon is elkésve történt. Mikor a budai zsinat kánonai elkészültek, ós ott disztelenkedett e mondat: „Régimén ecclesiasticum Minsterio q u o q u e defertur', kétséget nem szenved hogy e q u o q u e szócskának helytelen volta, hogy 81