Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-04-20 / 16. szám

ne mondjam, impertinentiája, a papságot országszerte fájdalmasan érintette. Azonban tekintve a zsinati határozatok által eszközlendő rendtartás üdvös voltát, a tiszáninneni és a két dunai kerületben készek voltak szemet hunyni az épen oly jogtalan mint ildomtalan túlkapásra, csakhogy az egységes egyház megalakuljon, míg Tiszántúl a papságnak nagy része Sinai körül csoportosulva, az ügyet végkép megakasztotta. Sinai bukásával e mozgalom korántsem talált befejezést. Az egyházkerületek a rendezés szükségét érezvén, lassanként a budai zsinat határozatait életbe léptették, és 1818-ban elhatározták, hogy ama zsinat kánonai szentesítését befolyásos felsőbbjeik által sürgessék. Akkor a tiszántúli papság Benedek Mihály püspök vezetése alatt a Sinai féle mozgalmat megújította, s a zsinati határozatok ellen felfolyamodott. Aá egyház közóhajtása ellen intézett ez ujabb merényletnek azonban a célbavett eredménynyel épen ellenkező kimenetele lett. A magyar királyi helytartótanács 1821-ben a vitás kérdések elintézését a négy reformált egyházkerület közkonventjére bizta. Ezen konvent a budai zsinat határozmányait nagy részben elfogadván, az egyházi és világi elemek egymáshoz való viszonyát és egyensúlyát, valamint az egyházi fokozatokat, szóval mindazon intézményeket megállapította, melyek egyházunkban azóta folyvást érvényben voltak. A rend ekkép helyreállván, ma az ellenség sem emelhetné a tiszántúli papsággal szemben azt a vádat, hogy kebelében tán hierarchikus célzatokat táplálna. Azonban fennmaradván reájuk nézve a fentebb előadott helyzet kiválósága, az egyház egygyélételét akadályozó különködés, a dolog természete szerint ma sem szűnt meg, csakhogy más alakban nyilatkozik. Mikor 1867-ben országos ügyeinknek az 1848 szellemében történendő újjászervezése megkezdődött, s az országgyűlés a mult századok elavult formáiból kivergődni törekedvén, a felekezetek egyenjogúságát kimondta, de a nagy elvnek egyes esetekre való alkalmazását és keresztülvitelét függőben hagyta, minden gondolkozó ember belátta, hogy a magyar protestansság egyesülve, értelmi súlyával nagylökést adhatna a függőben maradt vallásügyi kérdések a jogállam érdekében leendő megfejtésének. Erre való tekintetből, meg hogy egyházi intézményeinkben az idő s az uj viszonyok igényelte változások megtételében az együvétartozás érzetét gyöngítő eltérések ne történjenek, 1867 vége felé konventre jöttek össze az öt egyházkerület küldöttei, most már az erdélyiek is hozzánk csatlakozván. A konventen megjelent küldöttek mint autónom testületek szabályszerűen megválasztott képviselői, természetesen azon hiszemben ültek össze, hogy a mit majd közösen határoznak, az küldőikre nézve jogérvényessé válik. Azonban csakhamar kitűnt, hogy a tiszántúli egyházkerület küldötteinek adott utasítása szerint, a konvent pusztán tanácskozási testületnek tekintendő, melynek tárgyalásait a superintendentiák elé kell terjeszteni, s így voltaképen semmit sem végezhetnek. Mind a mellett 1878-ban újból összejő a konvent s öt napi tanácskozás után ismét semmit nem végezve oszlik szét. Időközben kerületi gyűléseinken valahányszor egyetemes érdekű közügy kerül szőnyegre: rendszerint a majd összeülendő konventre utasittatik. így egyre szaporodván a szorgos elintézést igénylő közös ügyek, végre négy superintendentia kimondja, hogy határozatképes konventet kell összehíni. S ime, mikor hosszas vajúdás után az évek hosszú során át feszegetett ügy idáig jutott, s már már abban a reményben éltünk, hogy elvalahára sikerülni fog az egyházkerületeket közös cselekvésre s ez uton az egyház sebeinek gyökeres orvoslására egyesíteni:

akkor előáll a tiszántúli superintendentia, és indítványba hozza az azonnali zsinattartást. Mi többiek ugyan hosszadalmasnak láttuk azt az utat, mikor alkotmányozáson és törvény-alkotáson kezdve csak vajmi későn keríthetnénk sort égető sürgetőségű teendőink elintézésére; azt sem tudtuk sehogysem megérteni, hogy autonom testületek által képviseleti alapon szabályszerüleg megalakult gyűlés miért fosztatnék meg a határozathozatal jogától, azért mert konventnek híjják, s miért birjon ugyanazon alapon megalakult gyűlés, ha zsinat a neve, határozati teljhatalommal. Vagy tán azért különb ez utóbbi, mert ez idő szerint a zsinat, pusztán nevénél fogva, eljárásunkat oly positiv formaságokhoz köti, melyek szabad rendelkezési jogunkat lényegileg korlátozzák, és törvényalkotásunkat az egyházon kívül álló hatalomtól teszik függővé? Különös észjárás, mely Mirabeau e szavát juttatja eszünkbe : „Tudjuk, hogy a szó nem teszi a dolgot, valamint a ruha nem teözi az embert; tudjuk és mégis bolondjai vagyunk szónak és ruhának."