Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-04-06 / 14. szám

Iád, egyház, nemzetiség, haza, csak annyiban keltenek benne érdeket, a mennyiben ő ezek elméletével foglal- j kőzik, különben ezekre — noli tangere eirculos meos < — nem terjednek ki gondjai. A honfi könybe borult szemekkel nézi, mint hullanak ki egyenként köve- azon dicső épületnek, melyet századok hosszú sora emelt. Látja, mint dolgoznak bensejében tudatosan és öntudatlanul a mulandóság éjjeli munkásai, mint ingatják meg oltalmazó födelét az idők vészes viharai, miként rendíti meg ellenség támadása a sziklába ereszkedett alapokat. És még ez nem minden, a mit lát. A kik e gyönyörű épület szépitésén, gyarapításán, emelésén dolgoznak, ugy látszik, mintha az ő munkás kezeik közt mindig több és több kő hullana ki a régi tömör falakból, mint a mennyi ujat, jót, mai-adandót tudnak épiteni. E látvány fájdalma megakasztja a sziv vérének lüktetését; a test és lélek erői megdermednek. — A honfi fásult kebellel tekinti e sivár jelent s a mult ragyogó képein legeltetve, pihentetve kiszáradt szemeit közönyös tétlenséggel, mint ki reményét, bizalmát elveszité, várja, hogy mit hoz a jövő. Jöjjön, a minek jőni kell ! Es a költő? — A pusztának nincs virága A szelid öröm, a magasztos ihlettség, a vallásos áhítat, az eget verdeső lelkesedés szent eszmékért megzendíti a lant húrjait; a bú mesterkezének verésitől a legszebb ének, a legszebb dal fakad* ; az égető fájdalom és kétségbeesés enyhe vigaszt talál a musa kebelén: de a »fásult kebelnek nincsen költészete !* ím ez jelenünknek képe. De bár a naponta szemeink előtt végbemenő események oly kevéssé alkalmasak a férfias tetterő felbuzditására: bár a jövő bizonytalansága oly merev feszültségben tartja izmainkat, minél fogva eszméink sem képesek bennünket teljesen átmelegíteni, hogy más korszakok fél-fiainak dicső példájára nékik tudnánk szentelni minden erőnket : mégsem illő hozzánk, oroszlánok ivadékához, hogy reményünket elveszítve megcsüggedjünk s jövőnket a vak sors szeszélyére s ellenségeink hidegen számító akaratára bízzuk. Mert igaz ugyan, hogy e nagy mindenségben az egyes lények életének sorsa számtalan körülményeknek, nem a mi akaratunkból származó, véletlen Összetalálkozásától függ. A legegészségesebb mag ki nem kél, a legéletdúsabb virág nem hoz gyümölcsöt, ha az ahhoz szükséges kellékek nincsenek meg A legszebb tehetség, a legbuzgóbb akarat mellett sem fejlődhetik ki, ha a kedvező feltételek hiányoznak. De ha fontolóra vesszük az egyes lények életét, azt látjuk, hogy míg a növény kénytelen egy helyben bevárni a vészt; az állat képes előle menekülni, sőt képes ellenét le is küzdeni. Az ember pedig a roppant természeti erők ellenében is sikeresen védi magát. Es egy nemzet — saját példánkból tudjuk — darabokra tépve, összetipor tan, megsemmisülve is él kiszámithatlan időkig, hogy erejét Összegyűjtve koporsójából ismét kitörjön s jogot követeljen magának élni. Mennél magasabb fokú szellemi élet nyilatkozik valamely lényben, annál nagyobb mértékben képes azon körülményeknek, melyektől létele függ, kedvező összetalálkozását előidézni ; annál inkább suae lbrtunae faber — ura saját sorsának. Egy nemzetnek lehetetlen tétlenül bevárnia, mit határoztak felette mások. De hisz nem is tesszük azt. Bár nem járnak előttünk ez idő szerint ihletett próféták, hogy vezérelnének az igaz ösvényen ; saját önfentartásunk ösztöne sugalja, hogy vannak drága kincseink, melyeket meg kell mentenünk, hogy élhessünk. Egyike ezeknek nemzeti nyelvűn k. Ime, mindenfelé a legörvendetesebb jelenségekkel találkozunk a nemzeti nyelv ápolása körül. Itt egy lelkes férfiú jutalmak kitűzése által nemes versenyre ösztönzi a munkásokat, ott egy társulat nagy áldozatokkal igyekszik a nyelv veszedelmét meggátolni; amott intézetet szándékoznak felállítani a nyelv terjesztésére, sőt most végre! a kormány maga is belenyúl nemzeti életünk gépezetébe s törvény által igyekszik lttsmzeti nyelvünk terjedésének uj lendületet adni. Van tehát szemünk előtt tér, melyen hangyaszorgalommal működve jövőnkért viselünk harcot. Vannak eszméink, melyek felmelegítik kebleinket, feloldják bilincseiből a tetterőt; csak nyissuk meg sziveinket ez eszmék sugarainak illetésére s szolgáljunk nekik egész odaadással. Feledd el óh honfi — ha lehetséges — minő fagyos viharok fenyegetnek kívülről; imádkozz és dolgozz csüggedetlenül, bizalommal itt bent, s a buzgó, önfeláldozó szeretettel végzett munkásság gyümölcse nem marad el. De a nemzeti nyelv nem egyedüli kincsünk, bár nálánál alig van becsesebb. Egy nemzet, mint egyén, számos különös tulajdonokkal bir, melyek együttvéve képezik a nemzeti jellemet, nemzeti szellemet. Es a jellem, úgy az egyéné, mint egész nemzeté, igaz hogy a másokkal való érintkezés által fejlődik; de sohasem üdvös, ha az idegen befolyás túlnyomó; mert ez szétrombolja az egyéniség alapvonásait. És nem lehet tagadni, elvitatni, nem lehet észre nem venni, hogy jelenleg a külföldieskedés túlnyomó és egyéniségünket veszélyeztető befolyást gyakorol nemzetiségünkre. A kik tanulmányozták nemzeti életünk elmúlt korszakainak jellemét, gondolkozásmódját; népnevelőink, kik még a romlatlan, eredeti tősgyökeres magyar szellemű nép közt forgolódnak és ismerve más népek jellemvonásait, ezeket össze tudják hasonlítani a mi népünk tulajdonaival: bizonyosan látják és ismerik azon jelenségeket, melyek az idegen szellem működésének nyilatkozatai. Vegyük csak jól szemügyre nemzeti életünk bármely mozzanatát, tekintsük bár fensőségünk kormányzásának módját*), egyházi és állami intézményeinket, társadalmi viszonyainkat, irodalmunkat, tekintsünk be bárminő rangú, de különösen elemi iskoláinkba, gyermekkerteinkbe, kisérjük *) Igen élénken emlékeztet ez Puk Mihály uram tábori tanácsára : ^Sok papir elpusztult, sok tinla elfogyott akkor, csapta I felebb a zsidó a rongyot.®