Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-03-23 / 12. szám

lenni, a ki a mély fáj dalom-sajtolt a könnyeket egyetlen tekintetével örömkönnyekké tudná változtatni. Hogy azonban n é m i vigasztalást mi emberek, nli lelkészek is képesek vagyunk nyújtani szenvedő embertársainknak : az is tagadhatatlan. Helyesen mondja azért a szerző megszomorodott híveinek : ..Remélem, hogy bánatotok megszüntetésére ha nem is, legalább annak enyhítésére befolyhatok.® 1. 143. 1. és ismét: „halotti beszédeimnek, mint eddig észrevehettétek — nem annyira a vigasztalás, mint tanulság szol gáltatás a vég célja. 129. 1. s „tapasztalhattátok, hogy én halottas alkalmakkor is inkább az élőknek szeretek beszélni, mint a holtak egyes, sokszor csak találomra kigondolt tulajdonairól." II. 130. 1. „mert sokkal több hasznot remélek egy oly órától, melyben egy- egy é 1 e t i g a zs á g közérthetőséggel kifejtve mindenkire jótékonyan hathat, mint azon életleirásoktól, melyek a megholtnak házi vagy polgári érdemeit, ritkán igaz sziliekkel, többnyire mesterséges vegyitékkei rajzolják." II. 143. 1. E 1 szavakban, azt hiszem, a szerző mindenütt a szeg fejére t üt s nézeteivel én is tökéletesen egyetértek. Csak azt hozom fel még az ilyen értelemben vett halotti beszedek mellett : van-e kedvezőbb alkalom az Isten igéjének hirdetésére, mint épen a gyászeseteknél, midőn az emberek egy pillanatra elfeledik az anyagiakat, a melyek muló voltát különben is mindenik koporsó hatalmasan példázza, s az önérdek s a világ hiábavalóságai helyett a részvét s a többi nemes érzésnek engednek lakozást szivök, leikök bensejében ? Bizonyára, sohasem hullanak az elhintett szellemi magvak termékenyebb talajra, fogékonyabb keblekre, mint épen az ilyen alkalmakkor. Ilyenkor még az olyan ember is, ki folyvást s készakarva kerüli a templomot, szívesen meghallgatja a szívből származott szavakat s lehet, hogy még buzgó keresztyén válik belőle. Azért hát csak ne idegenkedjünk olyan nagyon azoktól a halotti prédikációktól. Nem szükséges ugyan azokat szerfölött szokásba hozni, de vétek is volna évenkint csupán egy-két esetre szorítani. E tekintetben is, ha lehet, a középutat kell követnünk. Hogy minden felnőtt egyén felett eo ipso halotti prédikációt tartsunk : ez absurdum, míg másfelől illő és szükséges, hogy azon kitűnően vallásos s egyszerű helyzetükben is munkásság, erényesség és becsületesség által maguknak érdemeket , szerzett keresztyének iránt tiszteletünk s kegyeletünket nagyobb mértékben, vagyis halotti prédikációk és beszédek tartása által is kifejezzük. Hogy milyenek legyenek a temetéseknél előforduló beszédek tartalmilag és alakilag, attól függ, hogy kik felett s milyen gyülekezet előtt, a templomban, háznál vagy pedig a sirnál tartjuk-e azokat ? — Szerző a kezünk alatti két kötetben 49 beszéd között csupán két nagyobb szabású beszédet ad s ez a 24. számú, Péchi László felett és a 47. számú V. Ferdinánd | király gyászünnepélyén. A többiek kisebb körben, egyszerű viszonyok közt élt s nagyobbára földmiveléssel fog- J lalkozó egyénekre vonatkoznak s ép azért szerző által is, „népszerű® halotti beszédeknek neveztetnek. Egy pár „beszédet* —- orációt — kivéve, melyek a háznál mondattak s textussal nem bÍrnak, a többiek, úgy látszik, mind a lemplomban tartattak s az alkalomhoz illő szép textussal vannak ellátva. Ellátva — mondom — ; ert a legtöbb esetben a textus nem egyéb mottónál s csak ritkább esetben képezi azt a valódi alapot, a melyből a felosztás s maga az egész beszéd kiindul. Innen van, hogy a szerző halotti prédikációi s általa úgynevezett beszédei között voltaképen semmi különbség nincs, mert amazoknál a textus annyira a háttérben marad, hogy sok esetben bátran el is maradhat, a mikor aztán a „prédikáció" egészen egy vonalra jut az orációval, mint a melynek szintolyan bevezetése, felosztása s tárgyalási menete van, csakhogy az elejéről egyszerűen hiányzik a textus. Szerintem különbséget kellene tenni a halotti prédikáció és a beszéd vagy óráció között. — A halotti prédikációnak szükségkép valami szentirásbeli hely képezi kiindulási pontját s alapját, s így szükségkép a textus által kimutatott ösvényen és határok között kell mozognia. A halotti beszédet vagy az u. n. órációt már épen az különbözteti meg a halotti prédikációtól, hogy nincs semmiféle textushoz kötve, hanem az iró a műalkotás szabályain belől tetszése szerint csaponghat, bizonyos rhapsodikus modort követhet gondolatainak s érzelmeinek előadásában. Erre tanítanak legalább bennünket Tompa, Bulcsu, Fejes és mások temetési beszédei. Szerzőnk azonban halotti beszédeit úgy, mint prédikációit egyforma minta után szabja s a kettő között, nézetem szerint nincs semmi különbség. De hísz ez nem is nagy baj: az órációk készítése lehet felfogás, izlés és tapintat dolga. A halotti prédikációknál azonban a textus által már kötve vagyunk s így homiietikai szempontból mindenesetre tévesen járt el a szerző, midőn prédikációi bevezetésében, de különösen a tárgyalásnál annyira figyelmen kivül hagyja az alapul felvett szöveget, hogy az mottónál egyébbnek nem tekinthető. így a sok közül, hogy csak egyet említsek, itt van a 17. számú beszéd, mely Lukács Vll. 11. 12. alapján azt tűzi ki tárgyalásra : „Miért nagyobb a fájdalom egy ifjú halott, mint azok felett, kik akár az ártatlan gyermekkorban, akár az elaggott öregségben múlnak ki?* Pedig a textusban a naini özvegy asszony egyetlen fiáról s nem egy ifjúról van szó. Igaz ugyan, hogy a 14. versből (»Ifju, néked mondom, kelj föl!") ez is kitetszik, de először; ez már nem volt textusul felvéve, másodszor: ha felolvassuk is a naini ifjú egész történetét, a minthogy a belőle felvett 2 vers kevéssé lehet alkalmas egy halotti prédikáció céljaira, a szerző főtétele még akkor sem állhat meg. Ez a következése annak, ha a textust csak mellékes dolognak vesszük, mely akár el is maradhatna, és sem beszédünk elején, sem annak folyamán rá még csak nem is reflectálunk, Pedig, mily szép tárgyat és becses anyagot nyújtana