Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-11-03 / 44. szám

1413 1414 kély számból álló hivek munkás buzgalma is — felépíttettem ; de soha ezt, sem én sem más nem teheti, ha a régi fatemplom összerozzanása után, azon időben közöttünk hivataloslcodott, még mint fiatal lelkészünk templomunk ügyét fel nem karolja, nem gyűjt nekünk annyi pénzt, mely alapul szolgált ezen templom felépíttetéséhez, ezt kötelességemnek tartottam a nép előtt bevallani, egyszersmind abbeli örömemet kifejezni, hogy a hajdani fiatal embert mint egyházmegyénk esperesét a nép nevében üdvözölhetem. E templom kulcsát ezennel hivatalosan kezéhez adom.* Mire az esperes röviden ekként válaszolt. »Elfogadom e templomkulcsot az Urnák nevében. Azon általa fölemiitett eljárásomnak, melyet az Isten dicsőségére építendő templom érdekében tehettem, túlszárnyalván valahai reményemet a meglepő eredmény, melynek főgondnok ur főtényezője, minden dicsőség, nem reám, hanem érdemes személyére háruljon érette.4

Ezzel a csinos, szépen rendezett templom ajtaját az esperes kinyitván, belementünk s elfoglaltuk helyünket. A köznép, majd az énekkar, elzengvén az örömének dallamait, a nevezett esperes lépett fel a szószékbe ; alkalmi imája után felolvasta alapigéül 1. Királyok, 8. 63. 66 verseit* Beszéde exordiumában azt adá elő, hogy a zsidó nép 480 évig lakott már uj hazájában, Palesztinában, ezideig nélkülözte a templomot, sátorok alatt füstölgött az oltár, íedte a Cherub szárnyaival a szövetség ládáját, mig nem bölcs Salamon volt az a szerencsés, aki országlása kezdetén hozzáfogott az általa be is végzett jeruzsálemi nagyszerű templom építtetéséhez, ezt alkalmazta a leányegyházakhoz, kiknek szerinte három évtizeden nem volt templomuk, mig nem a jelen főgondnok, átvévén a gondnokságot s a csekély pénzerőt, melyet hallgatag bölcsességgel, tiszta lelkiismerettel, okos kezeléssel, a hivek bámulására annyira tudott emelni, hogy ez év néhány hónapja alatt e korunk igényeinek megfelelő diszes templomot toronynyal, haranggal ellátva építette, melylyel nemzeti nyelvünknek is hasznos szolgálatot tett, mert amidőn e vidék más felekezetű templomaiban, más nyelven zengedeznek, ebben a nemzet nyelvén hirdettetvén az ige, ez által a templom a magyarnyelvnek őrháza lesz hazánk e szélső vidékén. Beszédének első részében az ótestamentomból bizonyította be, hogy már a próféták harcoltak a vallási ceremóniák ellen, hogy Jézus azokat eltörölte, hogy az ő evangeliuma a fokonkénti tökélyesülést tűzte követői elé, melyekből következtette, hogy a ker. vallásban mindaz, ami Isten tökélyeivel, a természet törvényével, az emberi észszel, okossággal összeütközésben van, nem a villágosságnak, de a sötétségnek fiaitól származik, a keresztyénnek le kell mondani a vallási képtelenségekről, az Istent hozzá méltólag kell imádni. A második részben előadá, hogy az égő áldozatok megszűnvén, ezzel meg kellett szűnnie az oltároknak is. Minden ker, embernek kebelében van oltára a szive, azt kell a bűntől megóva tisztán tartani, hogy a hálaáldozat a buzgóság szárnyain tisztán emelkedjék fel Istenhez, a kegyelem atyjához. Szinte e részben Pál apostolnak listrabeli eseményéből és János apostolnak az angyal lábai előtti lebomlásából következtette, hogy a kereszténynek embert isteníteni nem szabad, és a Jézus által szerzett „Mi atyánk stb/ imájából pedig, hogy az kirekesztőleg egyedül Istenhez köteleztetik imádkozni. A harmadik részben előadá, hogy a nemzeti és vallási ünnepélyek, melyekben öröm vagy bánat énekének adtak és adnak kifejezést, meg voltak és meg vannak ma is a népeknél. A templomok felszentelésének ily örömérzetek közötti ünnepélyesitése is, és az Istennek az ő tiszteletére való ünnepélyes átadása, meg volt a messze időben, meg van jelenleg, meg lészen a jövőben, csak a vallásos érzület kihalásával enyészhetne az el, de ennek halála halált hozna az emberiségre, vallásos érzület nélkül, egymást fölemésztő vad állattá szilajosodnék el az emberiség. Ezután következett a meghatólag szép templomszentelési könyörgés. Amennyire felfogni, emlékemben megtartani tudtain-e beszédet, én ezt rövidre vonva örömmel közöltem, mert mindnyájunknak vallásos érzületét kielégítette, lelkünk gyönyörködött benne, de tanultunk is általa. Áldom a gondviselést, hogy a véletlen, ily örömünnepre Cselejbe vitt. Legyen áldott a jeles esperes, aki nekünk beszédével ily szív és lélekbeli élvezetet adott. Adjon az ég minden egyháznak oly derék gondnokot mint Csel ej ben, Cseley Antal úr ! Egy r. catholicus. A dunántúli ref. egyházkerület közgyűlése. Tartatott Rév-Komáromban, oct. 20—24. Mindenek előtt a kegyeletnek lett elég téve. Oct. 20. még egyszer visszaidéző a nemcsak név-, hanem tettekben is nagy, boldogult főpásztor emlékét. Az alapige volt: „Légy hív mind halálig". A nagy jeles utóda, míg szólott ez igékről, éles, tiszta vonásokkal, a kitűnő beszéd hatása alatt valóban ott láttuk ragyogni magasan annak gyémánt lelkületét, a ki míg el nem aludt, hív volt mint ember, hív volt mint lelkész, hív volt mint kormányzó. A mit Pap Grábor az élő pásztor szóllott a rév-komáromi szószéken Nagy Mihályról az elaludt pásztorról, az mind lélek és élet. A kerület méltóbban alig tisztelheté meg hív fejét mint ez oct. 20-ával, hol lelkülete még egyszer találóan felmutattatott. Ott nyugszik a rév-komáromi egyház temetőjében. Közel az északi bejárathoz, az útmellett balra, hű neje mellett. A komáromi egyház emléket emelt neki, melyen a hív utód emlékversei vannak. E hely, hol e férfiú pihen, méltán kegyelet helye az egyháznak, melynek hív lelkésze volt. Lelkészi teendőiben nem gátolhatá